Az ember hajlamos arra, hogy egy látszólag véletlenszerű mintázatba ismerős formákat lásson bele. Ezért látunk különböző alakzatokat a felhőkben vagy Jackson Pollock festményeiben, amelyek úgy keletkeztek, hogy a művész festéket csöpögtetett, csorgatott, fröcskölt a vászonra. Pollock egyébként nagyon nem szerette, ha valaki belelátott valamit műveibe, amit nem ő festett oda, és hogy ezt megelőzze, karrierje során igyekezett egyre bonyolultabbá, kaotikusabbá tenni képeit.
Úgy tűnik, hogy a festőnek igaza lehetett, az Oregoni Egyetem kutatóinak új tanulmánya szerint ugyanis azon képekbe, amelyeknek alacsony a fraktáldimenziója, sokkal többfajta formát képzelünk bele, mint az komplexebb alkotásokba. A fraktálok olyan alakzatok, amelyek egyes, különböző nagyságú részei az egész kicsinyített másolatainak tűnnek. A természetben ilyen szerkezetűek például a hópelyhek, a karfiol vagy a faágak.
A fraktáldimenzióval a fraktálok szabálytalanságát, bonyolultságát mérik. Egy egyenes vonal fraktáldimenziója 1, egy teljesen megtöltött térrészé, amelyben nincsenek vonalak, pedig 2. Közte, ha mondjuk csak két szinten ismétlődik a mintázat, alacsonyabb, ha több, akkor magasabb fraktáldimenzióval számolunk. A természetben előforduló fraktálok fraktáldimenziója általában 1,3–1,5 közötti.
Richard Taylort, a kutatás fizikus vezetőjét az érdekelte, hogy miért dolgoztatják meg jobban egyes mintázatok a fantáziánkat, mint mások. Ennek érdekében egy másik híres képsorozatot, Hermann Rorschach svájci pszichiáter képeit kezdte vizsgálni kollégáival. Rorschach tíz szimmetrikus tintapacát hozott létre 1921-ben, és arra kérte betegeit, hogy mondják meg, milyen ismerős objektumokat látnak a képeken. Később az alapján diagnosztizálta a pácienseket, hogy azok mit véltek látni, vagyis hogy mondjuk inkább virágokat vagy fegyvereket képzeletek oda.
Bár azt az elképzelést, hogy tintapacák révén be lehet tekinteni az ember tudat legmélyebb bugyraiba, mára nem sokan tartják igaznak, a képek valóban alkalmasak arra, hogy a legkülönbözőbb objektumokat idézzék fel az emberben. Taylor arra volt kíváncsi, hogy ez vajon miért van így. Munkatársaival ezért elemezni kezdte a Rorschach-teszt ábráinak fraktális jellemzőit.
Az egyszerűség kedvéért a teszt 5 fekete-fehér ábrájával dolgoztak, és a színeseket kihagyták az elemzésből, mivel hamar kiderült, hogy ez utóbbiakban minden színnek más fraktális jellemzői vannak. Az öt fekete pacáról viszont kiderült, hogy fraktáldimenziójuk 1,1–1,3 közé esik, vagyis bonyolultságuk mérsékeltnek mondható.
A kutatók két nagy adatbázist is megvizsgáltak, amelyek az említett képekben látni vélt objektumokat rögzítették a Rorschach-teszteket lefolytatók, részletesen felsorolva, hogy melyik képről hány különböző „képzet” ugrott be a tesztet elvégzőknek. Az egyik paca például 1050 fő vizsgálati eredményei alapján összesen 300 objektum felidézésére képes. Mindkét adatsorból az derült ki, hogy minél magasabb egy paca fraktáldimenziója, annál kevesebb objektumot lát bele az emberi szemlélő.
A kutatók ezt követően maguk is generáltak néhány Rorschach-pacát, amelyek fraktáldimenziója 1,05–1,95 közé esett, majd 23 egyetemi hallgatóval megnézették az ábrákat. A tesztalanyoknak az volt a feladatuk, hogy miután 10 másodpercig néztek egy ábrát, sorolják fel, hogy milyen objektumokat véltek felismerni abban. Ez a kísérlet is azt az eredményt hozta, hogy a fraktáldimenzió értékének növekedésével csökken a látni vélt képek száma. És az is kiderült, hogy a legtöbbféle objektum felidézésre az 1,1 fraktáldimenziójú pacák képesek.
Az eredményeknek puszta érdekességükön túl komoly gyakorlati hasznuk is lehet, hiszen ezeket felhasználva újfajta álcázó mintázatok készíthetők, amelyek még alkalmasabbak az emberi szem becsapására. Ami Pollockot illeti, Taylor azt is megállapította, hogy a festő képeinek fraktáldimenziója 1943-tól folyamatosan emelkedett, amíg egészen magas számokat ért el. Vagyis úgy tűnik, hogy a művész ösztönösen ráérzett a fraktálok bonyolultsága és az emberi percepció közti kapcsolatra.
