A csillagászatban általában azt szoktuk meg, hogy a jelenségeknek van valamiféle időtlen jellegük. A csillagok, a galaxisok és más objektumok és jelenségek gyakran évmilliók alatt sem változnak annyit, hogy az észrevehető lenne rövidke emberi életünk során, még akkor is, ha a vonatkozó kutatások netán generációk óta zajlanak.
Azonban előfordul, hogy az események sokkal gyorsabban történnek. A Rája-köd esete pontosan ilyen, a szakértők szerint a bolygóköd nagyjából 40 éve kezdett felfényleni, és 20 évvel ezelőtt gyors halványodásnak indult. A Henize 3-1357 néven is ismert bolygóköd akkor keletkezett, amikor egy csillag kifogyott az üzemanyagból, majd vörös óriássá fúvódott fel, és elkezdte ledobálni külső rétegeit.
A csillag magja idővel fehér törpévé omlik majd össze, amely ultraibolya sugárzásával saját fénykibocsátást vált ki a környező gázburokban. Ennek a buroknak a formája sokszor nagyon komplex: a különböző időpontokban és sebességgel ledobott rétegek egymásba ütközhetnek, belülről a csillagszél is alakítja a formát, ahogy a mágneses mezők, a csillag forgása, és egy esetleges kettőscsillagban a másik égitest is alakíthatja a szerkezetet.
A Rája-köd a SAO 244567 nevű csillag körül keletkezett, amely egy ideje már (a becslések szerint nagyjából 1000 éve) a vörös óriás fázisban van. Mostanra tetemes mennyiségű anyagot dobott le magáról, és valószínűleg hamarosan utolsó rétegeitől szabadul meg. A folyamatban azonban az 1980-as végén valamiféle fordulat következett be. A csillag a korábbinál sokkal forróbbá kezdett válni: 1980-ban 21 000 °C-os volt, 2002-ben pedig már 60 000 °C-os (összevetésképpen a Nap felszínén a hőmérséklet nagyjából 5500 °C). Ezzel egy időben átmérője is csökkent.
A szakértők szerint a csillag egy késői pulzáláson ment át, amely során a mag körül még megmaradt gázban a nagy nyomás hatására intenzív fúzió indult be, átmenetileg felhevítve a csillagot. A többletenergia a környező, már korábban ledobott gázt sem hagyta érintetlenül. Az intenzív sugárzás hatására ez is ragyogni kezdett: ahogy a gázban található elektronok a beérkező energiák nyomán magasabb pályákra kerültek, majd visszazuhantak korábbi helyükre, a gáz is fényt bocsátott ki. Ez pedig a Földről is látható volt, a legfiatalabb ismert bolygóköd látványosan felfénylett.
Aztán a csillag elkezdett megnyugodni: 2015-re a hőmérséklete 50 000 °C-ra csökkent, és elkezdett újra felfúvódni. A csillagköd pedig ezzel együtt folyamatosan halványodott, 1996-ban volt a legfényesebb, és 2016-ra jelentősen csökkent a sugárzása. A mellékelt képeken úgy tűnik, mintha menet közben a bolygóköd szerkezete is átalakult volna. Ez valószínűleg nem annyira jelentős, mint amit a felvételek sugallnak, csak arról van szó, hogy a köd egyes részei jobban és gyorsabban halványulnak, mint a többi. A négy irányba nyúló külső lebenyek például teljesen eltűntek, pedig annak idején pontosan ezekről kapta a bolygóköd a nevét.
A mellékelt képeket egyformán színkódolták, a kék az oxigént, a zöld a hidrogént a vörös a nitrogént jelzi, amelyek az ultraibolya fény hatására mind eltérően sugároznak. Ebből az látszik a képeken, hogy a belső, oxigénben gazdag részek nagyon sokat halványultak, egyes helyeken a fénykibocsátás a korábbi 900-ad részére esett vissza. Ezek az információk azért érdekesek, mert a segítségükkel a kutatók bepillantást nyerhetnek bolygóköd szerkezetébe, a gáz sűrűségébe és hőmérsékletébe, és hogy pontosan mi történik odabent.
Hogy mi lesz a bolygóköd további sorsa, az egyelőre rejtély. Lehetséges, hogy idővel annyira elhalványul, hogy a Hubble sem lesz képes kivenni. Ha azonban a maradék rétegeket is ledobja, és belsejében hátramarad egy intenzíven ultraibolyában sugárzó fehér törpe, várhatóan még egyszer újra felfénylik majd. Erre azonban lehet, hogy évtizedeket vagy évszázadokat is várni kell.
