- Csak 2 embernek elég...
Az űrkutatás, a világűrben végzett kísérletek hatalmas fejlődési potenciállal bírnak, ami egyfelől nem is csoda, hiszen látszólag egészen apró lépésekben haladunk csupán. A sci-fiket nézve, az ISS vagy a Holdra való leszállás, a Marson sikeresen landolt Perseverance apróságnak tűnhet. Azonban hatalmas teljesítmény, zseniális találmányok és óriási erőfeszítés kellett ezek létrejöttéhez is.
Nem csak számos tudományág összefogása hozta létre ezeket a sikereket, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a hiba lehetősége is mindig fennáll. Elég egy apróság és egy több éves készülődés veszik kárba. Van, ami az orvosolható kategóriába tartozik, de a távolságok, a komplexitás és a lassúság azt jelenti, hogy ami egyszer elhagyta a Föld légkörét, az utána nagyon nagyrészt magára van utalva.
Az MTS-42 kutatóállomásra induló küldetés rutin feladatnak indul, jól felkészített személyzettel, sikeres kilövéssel és dokkolással. Minden és mindenki a helyén van, kezdődhet a 24 hónapos kutatói munka. A film 20. perce környékén egy vérző, sebesült potyautas, Michael (Shamier Anderson) szakad az asztronauták nyakába, egy űr-Robinson, aki egy baleset miatt lett az űrsikló potyautasa és az állomás betolakodója. És ez még csak a kisebbik baj.
Ha 3 embert egy kis kutatóállomásra küldenek 2 évre akkor néhány dologban biztosak lehetünk. Az ellátmány, a hely és a felszerelés pont 3 emberre lett összekészítve, hiszen elég ritkán fordul elő, hogy valaki bekopogtat az ajtón. Ha pedig gubanc van nem zárhatják ki csak úgy „házon kívülre” azt aki gondot okoz, nem is küldhetik haza vagy mondhatják neki, várja meg a következő arra járó buszt. Emellett egy negyedik ember élelmet, belélegezhető levegőt, helyet és egyéb limitált mennyiségben rendelkezésre álló erőforrást is fogyaszt.
Barnett (Toni Collette) 2 hasonló küldetés veteránja és a misszió parancsnoka, vele utazik Zoe (Anna Kendrick) az orvos és David (Daniel Dae Kim) a mérnök, akik zéró gravitációban elvégezhető kutatásokat, végeznek el gyógyászati és mezőgazdasági vonalon, miközben úton vannak a marsi kolóniára. Hiába a kissé futurisztikus utalás, az űrutazás ettől függetlenül még mindig egy érzékeny és óvatos vállalkozás. Főként, ha egy kulcsfontosságú komponenst is tönkretesz a potyautas érkezése. A CDRA (Carbon Dioxide Removal Assembly) nevének megfelelően a széndioxid kiszűrésén dolgozik, hiánya pedig súlyos problémákhoz vezet, amellett, hogy az oxigén sem elég a teljes útra 4 embernek.
A helyzet hasonló, mint a napokban eltűnt tengeralattjárónál – fogytán az oxigén és a hozzáférés, de a megtalálása is problémát okoz egyelőre. Hasonló lehet a helyzet, amikor bányaomlás miatt több száz méter mélyen rekednek emberek – megvan a technológiánk, hogy ássunk, azt is tudjuk hol vannak, de lehet, hogy túl lassan érünk oda. Képzeljük el egy hasonló helyzet komplexitását akkor, ha a megmentendő emberek az űrben vannak. Mindent tudunk róluk, a helyzetükről, az viszont, hogy mikorra és hogyan érünk el hozzájuk már egy teljesen más kérdés.
Az MTS-42 személyzete megoldást keres, a földi irányítóközpont is töri a fejét, de úgy tűnik egyetlen kimenetele lehet csak a kalandnak: a 4 emberből 3-nak van csak esélye túlélni. Ez pedig a villamos dilemmához hasonló helyzetet teremt – hogyan választunk, amikor nincsen jó végkimenetel és nincsen áldozat nélküli döntés? Mit ér a kutatók, egy visszavonulás előtt álló veterán élete azzal szemben, akinek ott sem kellene lennie? Ki értékesebb a másiknál és mi alapján? Hol engedhetjük el a próbálkozások és a megoldások keresését, feltéve a kezünket, hogy nincs tovább, dönteni kell. Elvileg az az erkölcsileg helyes döntés az, amely a több ember jólétét/életben maradását garantálja.
De ki az aki meghozza a döntést, aki odaáll a vesztes elé, hogy te lettél kiszavazva? A villamos dilemmának van egy alternatív változata, ahol egy nagy termetű embert egy hídról lökhetünk a villamos elé – a teste megállítja a járművet, az 5 ember megmenekül, de akit lelöktünk, belehal. Az alap dilemmára 90% mondta azt, hogy 1 embert feláldozni jobb, mint 5-öt, de az alternatív verziónál már csak 10 százalék lökte volna le szándékosan azt az 1 embert.
Ahogy a Moral Machine is megmutatja, az okosautókkal kapcsolatos dilemmáknál is előkerül, hogy a helyzet azért nem ilyen egyszerű. Mert számít, hogy az illető férfi vagy nő, idős vagy fiatal, milyen a társadalmi státusza, szabálykövető vagy sem és még sok egyéb faktor is befolyásol minket. Mégis döntést kell hozni, ami nem vonható vissza, aminek a következményeivel együtt kell élnünk.
