A hím pávák faroktollazata olyan látványos, hogy könnyű szem elől téveszteni anatómiájuk más elemeit, amelyek más madarakon eltéveszthetetlenek. Ilyen a fejen található, mind a hímek, mind a nőstények által hordozott, merev tollakból álló, koronaszerű bóbita, amelyről könnyen azt hihetnénk, hogy csak az extravagáns „dekoráció” része. Suzanne Amador Kane, a Harvard fizikusa azonban az elmúlt évek során sikeresen megmutatta, hogy a bóbita messze több, mint egyszerű látványosság: egy érzékszervről van szó, amelynek tollai képesek detektálni a pávakakasok faroktollainak rezgését. Így amikor a hímek az udvarlás során megmutatják legyezőjüket, a nőstények azt nemcsak látják, de fejükkel érzik is.

A szakértő hosszú ideig azt hitték, hogy a bóbitának csak a látványa a fontos, és a madarak talán ennek révén mérik fel a potenciális partner egészségi állapotát. A vizsgálatok során azonban a bóbiták nem mutatkoztak elég változatosnak ahhoz, hogy a szakértők megítélése szerint jelzésként szolgálhassanak, így Kane és társai tovább vizsgálódtak, hogy kitalálják, mi lehet a funkciójuk.

A bóbita működésének megértésében végül a bóbitás alkák segítettek a kutatóknak. Ezek nagy kolóniákban élő tengeri madarak, amelyek látványos, előre hajló bóbitát viselnek a fejükön. A szakértők sokáig az alkák esetében is abban a hitben voltak, hogy a bóbita esetében a látvány a lényeg: minél nagyobb a fejen található „dísz”, annál vonzóbbnak tűnik a madár a potenciális szexuális partnerek számára. 2010-ben aztán két kutató, Sampath Seneviratne és Ian Jones igazolta, hogy a bóbita tollai hasonlóan viselkednek a rágcsálók bajszához: az alkák ezek segítségével képesek érzékelni a sziklákat, és mivel szűk hasadékokba fészkelnek, a bóbita kulcsszerepet játszik abban, hogy ne verjék be állandóan a fejüket.

Amikor Kane először hallott a felfedezésről, rögtön másként kezdett tekinteni a pávák bóbitájára. Bár ezek a madarak nem élnek sziklahasadékokban, így az valószínűtlennek tűnt, hogy tapintásra szolgálnak a díszes tollak, a szakértő sejteni kezdte, hogy azok talán szintén valaminek az érzékelésére szolgálhatnak. A rezgésdetektálás lehetősége pedig természetes módon adta magát, hiszen a pávakakasokról régóta tudni lehet, hogy amikor faroktollaikat mutogatják, azokat gyorsan – másodpercenként nagyjából 26-szor – rázogatják is.

Ez a rezgetés látványos optikai illúziót kelt, amelyben a szemfoltok lebegni látszanak a színváltó háttér előtt. A rezgetés egyúttal hangot, és nyomáshullámokat is kelt, és mint kiderült, ez utóbbit érzékelik a tojók bóbitatollai. A közelebbi vizsgálat kiderítette, hogy a tollak mechanikai szenzorokként viselkednek: mindegyikük tövében van egy kisebb tollacska, amely egy idegvégződéshez csatlakozik, így ha a nagy tollat megrezgeti valami, a jel eljut az idegrendszerbe is.

Kane és társai kimutatták, hogy a tojók bóbitatollainak sajátfrekvenciája egyezik a kakasok faroktollainak jellemző rezgési frekvenciájával. A szakértők a madarak testén található más tollakat is megvizsgáltak ilyen szempontból, de sehol másutt nem találtak hasonló frekvenciaegyezést. Minden jel arra mutat tehát, hogy a bóbiták és a faroktollak rezgetése révén alacsony frekvenciájú kommunikáció valósul meg a hímek és a nőstények között az udvarlás során. Hogy pontosan mit mondanak egymásnak a madarak ezen az újonnan felfedezett csatornán, és hogy a kommunikáció egy- vagy kétirányú, az egyelőre rejtély, így Kane tovább tervezi vizsgálni a pávák viselkedését, immár a bóbitákra és a rezgésekre koncentrálva.