A társas közösségekben élő fajok tagjai változatos rituálék révén építenek új kapcsolatokat és ápolják a meglévőket. A kölcsönös „bolhászás”, az egymáshoz bújás, a közös játék és más viselkedésformák egyaránt a bizalom megteremtésére és fenntartására szolgálnak. Az ilyen viselkedések megfigyelése alapján egyértelműnek tűnik, hogy a fajtársak közti kapcsolat ápolásának legősibb és legfontosabb formája az érintés. Ennek a jelenségnek a megértésében pedig sokat segíthet a csiklandozás tanulmányozása, állítják a szakértők.

A csiklandozás furcsa, kevéssé értett viselkedésforma, amely nem csak saját fajunkra jellemző. A többi főemlős és a kísérletek alapján a patkányok is boldogságot kifejező hangokkal és gesztusokkal reagálnak, ha megfelelő helyen csikizik meg őket. Egyes majmok ráadásul egymást is rendszeresen csiklandozzák. Egy új vizsgálat eredményei most arra derítenek fényt, hogy a csiklandozás hogyan hat az agyra, legalábbis a patkányok agyára. A kísérletek alapján a megcsikizett állatokban ugyanaz az agyi régió mutat magas aktivitás, amely játék közben is intenzíven működik. Ez pedig megerősíti azt a feltevést, miszerint a csiklandozás és a társas interakciók közt kapcsolat áll fenn.

A vizsgálatokat a berlini Bernstein Idegtudományi Számítási Központ munkatársai végezték. A szakértők elektródákat ültettek az állatok koponyájába, majd csiklandozni kezdték őket. A patkányok csikizés hatására jellegzetes, vonagló mozgásba kezdtek, és ultrahangú nyikkanásokat adtak ki, ami esetükben a hangos nevetés megfelelője. Arról, hogy élvezték a csiklandozást, még inkább tanúskodik, hogy a csikizés után játékos ugrándozásba kezdtek ketrecükben, ezt a viselkedést pedig akkor szokták prezentálni, amikor boldogok. A rágcsálók a kutatók kezéhez is hozzádörgölőztek, amikor erre alkalmuk nyílt, további kontaktust keresve.

Ami az állatok agyát illeti, a csiklandozás hatására a tapintásra reagáló szomatoszenzoros kéreg egy bizonyos régiója aktiválódott. Amikor a kutatók ezt a részt tapintás nélkül, tisztán elektromos úton ingerelték, a patkányok szintén hangos „nevetésbe” kezdtek. Ez persze továbbra sem magyarázza meg, hogy miért reagálnak az állatok ilyen intenzív örömmel arra, ha testük bizonyos részein adott módon megérintik őket.

A finom csiklandozásról, amely ahhoz hasonlítható, mint amikor egy hangya mászik a lábunkon, többen úgy sejtik, hogy talán valamiféle ősi védekezési mechanizmus lehet. A nevetést kiváltó, intenzív csikizést azonban nehezebb megmagyarázni. A társas kapcsolatok fejlesztése valószínűleg része a történetnek, hiszen a fajtárssal megélt közös vidámság megerősíti az egymáshoz való tartozás érzését. A csiklandozásnak ugyanakkor vannak olyan aspektusai, amelyek ebben a kontextusban is érthetetlennek tűnnek.

Nem világos például, hogy miért nem tudjuk magunkat megcsikizni. Egyes szakértők szerint a mozdulatok megjósolhatósága „rontja el” a meglepetést, vagy az agy bizonyos részei kapcsolnak ki ilyenkor. Azt sem tudni, hogy egyes testtájaink miért csikisebbek a többinél, ami más fajokra, köztük a patkányokra is jellemző. A berlini kutatók ráadásul még egy momentumra fényt derítettek, amely újabb kérdéseket vet fel a csiklandozással kapcsolatban: a stressznek kitett patkányok nem nevettek, hiába csikizték őket. Amikor az állatokat villogó fényekkel ingerelték vagy magasra rakott tálcákra helyezték, azok nem reagáltak a csiklandozó érintésekre.

A vizsgálat a probléma összetettségének növelése ellenére is újabb adalékokkal járulhat hozzá a csiklandozás és társas interakciók közötti kapcsolat megértéséhez. Korábbi kutatások igazolták, hogy a csikizés segít a fiatal korukban elkülönítve tartott patkányoknak belépni fajtársaik közösségébe. A csiklandozás hatására dopamin szabadul fel az állatok agyában, ami számos előnnyel jár a társas interakciók során. Más vizsgálatokból az is kiderült, hogy a nem emberi főemlősök nagyon hasonlóan reagálnak a csiklandozásra, mint mi magunk.

A csiklandozás tehát a jelek szerint az állatvilág más részein hasznos eszköz a társas kapcsolatok ápolására. Eredete pedig messze túlnyúlik fajunk történetén. A rágcsálók és az ember fejlődése 80 millió éve vált külön, vagyis a jelek szerint csikizés, de legalábbis a csiklandósságra való hajlam legalább ennyi ideje létezik az élővilágban.