A Toxoplasma gondii nevű protiszta parazitát „agyirányító” parazitának is szokták nevezni. Ez ugyanis az állatok agyát megfertőzve látványos módokon zavarja meg a viselkedésüket, ami a gazdaszervezetet idővel megölheti, cserébe pedig a parazita jobb terjedését biztosítja. Egy kutatócsoport ugyanakkor nemrégiben megállapította, hogy bizonyos esetekben a fertőzött állatok is profitálhatnak ezekből az elmemódosító trükkökből. A toxoplazmózis ugyanis vakmerőbbé teszi a farkasokat, így azok nagyobb valószínűséggel válnak falkavezérré, vagy nagyobb eséllyel keresnek új élőhelyet maguknak, így összességében több lehetőségük nyílik a szaporodásra.
A T. gondii egy egysejtű parazita, amely csak háziasított macskákban és más macskafélékben képes szaporodni. A fertőzött macskák a spórákat az ürülékükkel terjesztik, és ezek a képesek tartósan megmaradni a környezetben, de túlélik a haszonállatok vagy vadak nem kellően átsütött húsában is. Aztán amikor egy potenciális gazdaszervezet elfogyasztja őket, a spórák szétterjednek az agyba és az izmokba terjednek, cisztákat képezve. Az emberi átfertőzöttség nagyon jelentős, világszerte körülbelül minden negyedik ember fertőzött toxoplazmózissal. Az immunrendszer általában kordában tartja a parazitát, de például a terhesség alatt a fertőzés növeli a vetélés kockázatát és más súlyos problémákat is okozhat.
Egy ideje az is ismert, hogy a toxoplazmózisban szenvedő fertőzött rágcsálók nem félnek a ragadozóktól. Az agyban lévő ciszták valamilyen módon növelik a dopamin és a tesztoszteron szintjét, ami vakmerő és kockázatvállaló viselkedést eredményez, növelve annak az esélyét, hogy a gazdaszervezetet végül felfalják a macskák.
A következmények azonban nem korlátozódnak a rágcsálókra. 2016-ban egy gaboni kutatócsoport megállapította, hogy a fogságban tartott toxoplazmózisos csimpánzokat nem zavarja a párducok vizeletének szaga, amit egyébként messzire kerülnek. Tavaly pedig egy másik kutatócsoport leírta, hogy a fertőzött hiénakölykök Kenyában közelebb merészkednek az oroszlánokhoz társaiknál, így nagyobb eséllyel pusztulnak el fiatalon.
Connor Meyer, a Montanai Egyetem doktorandusza és Kira Cassidy, a Yellowstone Nemzeti Park biológusa pedig nemrégiben a helyi farkasok izgalmas eredményeivel bővítették a toxoplazmózis okozta érdekfeszítő következmények tárházát. Meyer és Cassidy 26 évnyi szürke farkasokra vonatkozó adatot tekintettek át, amelyek között a terület különböző részein gyűjtött vérminták toxoplazmózis-szűrési eredményei is szerepeltek. A pumák adatait is elemezték, amelyekben a kórokozó képes szaporodni. Megállapították, hogy azok a farkasok, amelyek a pumákban gazdag területekre vándoroltak, nagyobb valószínűséggel fertőződtek meg. A szerzők szerint valószínű, hogy ezek a farkasok a pumáktól kapták el a fertőzést, vélhetően az ürülékkel való érintkezés révén.
Ami azonban ennél is érdekesebb, a fertőzési adatok és a korábbi terepi megfigyelések alapján az is kiderült, hogy a fertőzött farkasok sokkal nagyobb valószínűséggel váltak falkavezérré, írják a szakértők a Communications Biology című szaklapban most megjelent tanulmányukban. A fertőzött állatok emellett nagyobb eséllyel hagyták el falkájukat fiatalon, hogy új területet vagy más falkákat keressenek. Ez a felfedezőkedv egyébként a fertőzött rágcsálókra is jellemző.
A vizsgálat egyike annak a maroknyi kutatásnak, amely vadon élő populációkban vizsgálja a toxoplazmózis hatásait. A rágcsálókhoz hasonlóan a farkasok vakmerősége is kockázatokkal jár. A távolabbra merészkedő farkasokat nagyobb eséllyel üti el autó, vagy lövik le őket a vadászok. Az is előfordulhat, hogy egy fertőzött falkavezér a párzás során átadja a parazitát, ahogy ez a kutyáknál is megesik, ami veszélyeztetheti a vemhességet. A fertőzés kockázatai hosszú távon valószínűleg meghaladják az előnyöket, mondja Cassidy.
Rövid távon azonban a fertőzött farkasok komolyan profitálhatnak a fertőzésből, hiszen az segíti őket saját genetikai anyaguk továbbörökítésében. És mivel a farkasok a park egyik kulcsfontosságú faját jelentik, ez a parazita nagyon fontos hatással lehet a helyi ökoszisztémára – és talán más ökoszisztémákra is. A fertőzött falkavezérek nem fertőzött társaik viselkedését is befolyásolhatják, mert ezek vezérüket utánozva szintén vakmerőbbé válhatnak. Ami azzal járhat, hogy messzebbre vándorolnak, illetve jobban megközelítik a pumákat, nagyobb eséllyel téve ki magukat a fertőzésnek, magyarázzák a szakértők.
Végső soron azonban a parazita számára a farkasok zsákutcát jelentenek, mivel az nem valószínű, hogy visszaadják a kórokozót a pumáknak. Meyer szerint azonban előfordulhat, hogy valamikor a távoli múltban a farkasok is szerepet játszottak a fertőzés terjesztésében, és ezért hajlamosak indirekt módon ma is terjeszteni a kórokozót saját köreikben.
