A páfrányfenyők ráadásul nem egyszerűen eltengődnek ennyi ideig, hanem igen idősen is remekül érzik magukat. Bár a 600 éves példányok már a fiatalabb társaknál vékonyabb évgyűrűket növesztenek, egy új vizsgálat szerint a fák még ebben a korban is ugyanannyi védő- és immunmolekulát termelnek, mint az ifjú páfrányfenyők. Ezek alapján pedig úgy tűnik, hogy a Kínában honos fajnak nincs előre meghatározott élettartama, vagyis nincs olyan végpont, amelyet elérve már nem képesek a gyarapodásra, mondja Rick Dixon, az Észak-Texasi Egyetem kutatója, az eredményekről beszámoló tanulmány egyik szerzője.
Dixon és kutatócsoportja, köztük a Pekingi Erdészeti Egyetem szakértői genomelemzéssel vizsgálták a fák rendkívül hosszú életének titkát. A kutatás során a szakértők az évgyűrűk kialakulásáért felelős osztódószövetre, a kambiumra koncentráltak. A vizsgálat keretében kilenc páfrányfenyő genomját elemezték, amelyek kora 20, 200 és 600 év körüli volt.
A kutatás során kiderült, hogy az évgyűrűk vastagságát szabályozó gének az idősebb fákban kevésbé aktívak, az öregedés más jeleit ugyanakkor nem mutatták a fák. Míg a legtöbb növény idővel az állatvilág tagjaihoz hasonlóan megöregszik, és ez génjeik megváltozott működésében is megnyilvánul, az idős páfrányfenyőkben egyáltalán nem voltak aktívabbak az öregedésben általában szerepet játszó gének.
Ráadásul a fiatalságot és az egészséget elősegítő gének aktivitása sem csökkent az idős páfrányfenyőkben. Minden fafaj antioxidánsokat és antimikrobiális anyagokat termel, hogy egészséges maradjon. Az óriás mamutfenyők szöveteiben például olyan magas az utóbbiak mennyisége, hogy törzsük jellegzetes, vöröses színt ölt. Az ezen molekulák termelését irányító gének a vizsgálat szerint az idős páfrányfenyőkben pontosan olyan aktivitással működnek, mint a fiatal fákban, ahogy a növények immunrendszerével kapcsolatos más gének aktivitása sem változott a korral.
Mivel tehát a páfrányfenyőknél sem a biológiai öregedésnek, sem az immunrendszer hanyatlásának nincs nyoma, ahogy Dixon elmondta, a fák esetében nem látni, hogy létezne a halált elkerülhetetlenné tevő programozott mechanizmus. Vagyis ha egy páfrányfenyő megfelelő mennyiségű vízhez és tápanyaghoz jut, és más külső körülmény sem veszélyezteti vagy károsítja, elvileg akárhány évig elélhet, mert esetében nem létezik a természetes halál.
A valóságban persze előbb-utóbb ezek a fák is elpusztulnak, hiszen ilyen hosszú élettartam esetén már önmagában az éghajlat is változhat annyit, hogy ahhoz nem tudnak adaptálódni, az egyéb körülményekről nem is beszélve. De az új kutatás alapján „maguktól” sosem pusztulnak el ezek a fák.
Dixon szerint elképzelhető, hogy más hosszúéletű fafajok esetében is hasonló a helyzet, például a már említett, 800–1500 évig is elélő óriás mamutfenyőknél vagy a tiszafánál, amely a 900 évet is megérheti. A szakértő ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az antioxidánsok és más védőmolekulák tényleges szintjét nem mérték a fákban, csak a gének aktivitása alapján következtettek ezek mennyiségére, valamint az is elmondta, hogy egyelőre csak a kambiumot vizsgálták az öregedés szempontjából, a többi szövetet nem.
