1. oldal

Az ismeretterjesztő cikkekben és a tudományos munkákban egyaránt gyakran szerepel, hogy a nyulat időszámításunk szerint 600 körül francia szerzetesek háziasították. Ebben az időszakban ugyanis a pápa, a későbbi Nagy Szent Gergely úgy rendelkezett, hogy a laurices, vagyis az anyjukból magzatként kivágott vagy újszülött nyulak nem számítanakhúsnak, így böjti időszakban is fogyaszthatók. Az elterjedt történet szerint a szerzetesek ezen fellelkesülve kezdték el tenyészteni a vad, félénk európai üregi nyulakat, lassan kinevelve belőlük a házi nyulakat, amelyek már nem tartottak az embertől.

Ezt a történetet hallotta Greger Larson is, amikor az Oxfordi Egyetemen elkezdte tanulmányozni a házi nyulakat. A szakértő azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy a mélyére ás az ismert háttérnek, és megkérte egyik tanítványát, Evan Irving-Pease-t, hogy nézzen utána, léteznek-e olyan vatikáni iratok, amelyek alátámasztják a nyulak háziasításának történetét. "Mondtam neki, hogy biztos lesz erről egy pápai rendelet vagy valami hasonló" - emlékszik vissza Larson. A tanítvány azonban pár héttel később azzal tért vissza, hogy semmi nyomát nem találta az állítólagos ediktumnak.

Irving-Pease ezt követően elkezdte kutatni a pápai rendeletre és általában a nyulak háziasítására utaló hivatkozásokat, de ahogy egyre mélyebbre jutott, egyre nagyobb káoszra lelt. Kiderítette például, hogy Charles Darwin úgy hitte, hogy a nyulakat Konfuciusz idején, az i. e. 6-5. században háziasították. A kínai bölcs szerint ugyanis, írja Darwin, a nyulak méltó áldozatot jelentenek az istenek számára. Csakhogy ahogy Irving-Pease kiderítette, Konfuciusz a valóságban egyetlen szót sem írt a nyulakról.

Larson tanítványa arra is rájött, honnan eredhet a pápai történet. Ezért a jelek szerint két másik szerző, Frederick Everard Zeuner A háziállatok története című, 1963-as könyv írója, és Hans Nachtsheim, egy német genetikus felelős. Utóbbi ugyanis 1936-ban leírt egy Tours-i Szent Gergelytől származó történetet, miszerint a nyulak a 6. században népszerű böjti eledelnek számítottak.

Tours-i Szent Gergely ugyanakkor a valóságban egészen más kontextusban írt a nyúlevésről. Egyetlen férfiról számolt be, aki állítólag fiatal nyulakat evett a nagyböjt ideje alatt, majd megbetegedett és meghalt. A történetből úgy tűnik, mintha halála az isteni igazságszolgáltatás eredményeként következett volna be, bár alapvetően azt sem tudni, hogy keresztény volt-e az illető. Annyi azonban világos, hogy Tours-i Szent Gergely elítélte a nyúlevést.

Zeuner azonban már Nachtsheim verzióját vette át, hozzátéve azt a teljesen megalapozatlan állítást is, hogy a magzati korú nyulak nem számítottak húsnak. Majd ahogy mások is idézni kezdték a történetet, amely minden újabb elmeséléssel módosult egy kicsit. Tours-i Szent Gergelyből egy ponton Nagy Szent Gergely lett a sztorikban, kéziratából pedig pápai ediktum, és bár a két egyházi személy valóban egymás kortársa volt, különböző emberekről van szó. De a menet közben hozzáadott részletek közt szerepelt például az is, hogy a mivel a magzat a méhben vizes környezetben van, ugyanabba a kategóriába esik, mint a halak, és ezért nem minősül húsnak a magzati korú nyúl.

A pápai ediktumos történetből tehát mint kiderült, egy szó sem igaz, ennek hiányában viszont alig tudni valamit a nyulak háziasításáról, mondja Larson. A régészeti bizonyítékok alapján a mai Spanyol- és Franciaország területén már 10-20 ezer éve is ettek nyulat. A középkorban aztán a nyúl igazi ínyencséggé vált, és az arisztokrácia igényei nyomán lassan egész Európában elterjedt.

2. oldal

Ez utóbbiak már minden bizonnyal háziasított nyulak voltak, de hogy a domesztikáció mikor zajlott az teljesen bizonytalan. Mindez nem kis részben annak az eredménye, hogy a ma nyulai hajlamosak benyomulni a múltból származó talajrétegekbe, mondja Larson. Vagyis amikor a régészek megtalálnak egy nyúlcsontvázat, nehéz megállapítani, hogy az egy ősi nyúlhoz tartozott, vagy egy nem annyira régen elhunyt állathoz, amely egy több ezer éves talajrétegig ásta le üregét, és ott pusztult el.

A helyzeten a genetikai vizsgálatok sem javítanak. Elméletileg persze lehetséges összevetni a ma élő vad üregi nyulak és a háziasított állatok genomját, és ezek alapján felállítani egy idővonalat. Larson és társai ezt meg is tették, eredményül azonban azt kapták, hogy a két állatcsoport fejlődése 12 200-17 700 éve vált külön. Ami egyrészt túlságosan korainak tűnik, másrészt a magával a módszerrel is akadnak gondok.

A számítások elvégzéséhez ugyanis először is meglehetős pontossággal tudni kell, hogy mennyire gyorsan változik a nyulak DNS-e természetes körülmények között. Erre jelenleg négy különböző sebesség van forgalomban a különböző kutatócsoportok között, amelyek így nagyon eltérő becsléseket eredményezhetnek. A másik probléma, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a Larson csapata által vizsgált vadnyúlpopuláció ugyanazon nyulaktól származik, amelyektől a házi nyulak is erednek.

A legnagyobb gondnak azonban az tűnik, hogy a nyulak legfrissebben háziasított állatok közé tartoznak, így a datáláshoz használt módszerek java egyszerűen nem működik rajtuk. Genetikailag túl közel állnak vad rokonaikhoz a történet felgöngyölítéséhez, és a régészeti leletek sem kínálnak egzakt megoldásokat. A genomvizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a házi nyulak a legjobban a franciaországi üregi nyulakra hasonlítanak, így valószínű, hogy ott kezdődött meg a domesztikáció, de hogy erre mikor és miért került sor, az teljesen bizonytalan.

Larson szerint lehetséges, hogy a részletekre sosoem derül fény, ami nem lenne túlságosan meglepő. Bár hajlamosak vagyunk egy-egy faj háziasítását egyetlen, jól meghatározható eseményként elképzelni, a valóságban egy hosszú folyamatról van szó. Másrészt az sem biztos, hogy ez a folyamat csak egyszer, egy helyen zajlott le. Az emberiség évezredek óta vadászik a nyulakra, és már vad állapotukban is terjesztette ezeket. A rómaiak már biztosan tartottak fogságban is nyulakat, ahogy középkori britek is. Ezek mind szerepet játszottak a háziasítás folyamatában, így az üregi nyulak szelíd házi nyúllá válását nem lehetséges egyetlen időponthoz kötni.

A háziasítás története kapcsán nagyon gyakran teszünk fel rossz kérdéseket, mondja Larson. Például számos domesztikációs történetben az ember aktív cselekvőként szerepel, aki befogja a vadon élő állatokat, majd jól meghatározott célokkal a szeme előtt szelektíven tenyészteni kezdi ezeket. Gergely papa története teljeséggel beillik ezen narratívák közé, ami bizonyára nagy szerepet játszott abban, hogy ennyire sokáig senki sem kérdőjelezte meg annak hitelességét.

Arra ugyanakkor a valóságban semmi bizonyíték nincs, hogy az ember bármilyen fajt is célzottan és egyoldalúan háziasított volna. (Az egyetlen kivételt ez alól talán a tudományos céllal megszelídített rókák jelenthetik.) Ehelyett valószínűleg inkább úgy zajlottak ezek a folyamatok, ahogy például a kutyák esetében is történt. A farkasokat magukhoz vonzották az emberi vadászatok és a települések, ahol könnyen táplálékhoz juthattak. Ennek jobb kiaknázása érdekében idővel szelídebbé, bátrabbá váltak az állatok, miközben az ember is elkezdte magához édesgetni és alakítgatni ezeket, míg lassan világra jöttek az első olyan egyedek, amelyek már inkább kutyáknak minősültek.

A háziasítás tehát a kutyák és valószínűleg sok más faj esetében is egy kölcsönösen előnyös helyzet eredményeként kezdődött el, nem pedig az ember egyedüli döntése nyomán. Amíg pedig a nyulak esetében nem sikerül megfejteni, hogy milyen kölcsönhatások vezettek az állatok háziasításához, remény sem lehet arra, hogy felgöngyölítsük, hogyan zajlottak az események, mondják a szakértők.