• Ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy fél órára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz.

Tótumfaktumok a gyomok között

Az akarva-akaratlanul a társadalom peremére sodródott, és vagy kétségbeesetten kallódó, vagy lenézett-bizarr szubkultúrák tagjaiként a kitaszítottak útján haladó különcök az amerikai irodalom kedvelt figurái. Arthur Miller az Az ügynök halálával állított az önnön fontosságágukat túlbecsülő, és erre rádöbbenve összeroppanó kispolgároknak. William Kennedy tragikus múltja miatt piás roncsként gyötrődő Francis Phelanja a nagy világválság jellegzetes, éhenkórász csavargója. Az alkohol rabjaként teljesen lecsúszó Charles Bukowski önnön megalkuvásmentes züllöttségét, beteges kompromisszumképtelenségét, válogatott kudarcait és a szegények értelmetlen-örömtelen kallódását vetette papírra. Jon Krakauer a naivitása, hurráoptimizmusa és felkészületlensége rettenetes büntetéseként fél év alatt éhen vesző remete-aspiráns, Christopher Johnson McCandless előtt tisztelgett. Míg Jessica Bruder figyelmét a 2007-2009 gazdasági krízis során koldusbotra jutó, esetleg más, súlyos csapást elszenvedő, és egyéb alternatíva híján lakókocsival utazgató alkalmi munkásokként tengő-lengő páriák keltették fel.

Remeke, az ezen sorok írásáig magyarra sajnálatosan le nem fordított Nomadland: Surviving America in the Twenty-First Century egyből megbabonázta Frances McDormandet, aki egy percet sem teketóriázott. Eltökélte, hogy kerül amibe kerül, de tető alá hozza a 2017-ben kiadott bestseller adaptációját, és nem csak színészként, hanem producerként is hozzá fog járulni annak sikeréhez. Aztán üzleti partnere, Peter Spears, illetve a forgatókönyv megírásán túl a direktori teendőket is elvállaló Chloé Zhao segítségével tettekre váltotta díjzáporral honorált tervét.

Az íratlan szabálykönyv

A miheztartás végett nem árt leszögeznünk: klasszikus értelemben vett történetről még a tények indokolatlan megszépítésével sem nagyon beszélhetünk. Koherens-egybefüggő sztori helyett a férjét és az egzisztenciáját is elvesztő, majd egy barátnője tanácsára modern vagabundként boldogulni igyekvő Fern (Frances McDormand) pikareszk életképeinek laza láncolatát élvezhetjük. Kékgalléros melók, a mostoha körülmények elviselése, kedvese emlékének ápolása, és a hosszabb-rövidebb szünet után újra fel-feltűnő barátokkal való beszélgetés: jórészt teszik ki ismétlődő, ám távolról sem egyhangú napjait.

Vagyis a zsáner bevett sablonjaival szemben a szívünkre-ösztöneinkre apelláló rendező mellőzi a nagyívű-dörgedelmes kinyilatkoztatásokat és a direkt-népnevelő korteskedést. Azaz dőreség trendek boncolgatásában, netán a realitások tükrében csábító-csalogató dajkamesének ható amerikai álom kipellengérezésében reménykedni: az alkotás ugyanis kizárólag egyetlen ember hébe-hóba nehezen kibogozható motivációjú vándorlására fókuszál. Ennek hála, a líraibb témákra fogékonyak a fejük búbjáig elmerülhetnek a sajátos kísérletben – de az is tagadhatatlan, hogy a többségen előbb-utóbb némi hiányérzet vesz erőt. Hiszen a zárkózott és passzív özvegyet inkább tekinthetjük egy konkrét csoport sorsát kifejező, allegorikus központi karakternek, mintsem valódi, hús-vér főhősnek. Ergo, ha a gyönyörűen fényképezett, letisztult látványvilág és a keserédes atmoszféra nem ragad szippant be, kínzással felérő unalom, vagy keserű csalódás a jussunk, mert izgalmakban, katarzisban vagy lezárásban bízni dőreség. Mivel a sztrádák törvénye az, hogy előbb-utóbb minden megtörténik, és semmiről sem maradunk le – akkor pedig minek sietni?

Persze az, hogy ki hogyan viszonyul az efféle megközelítéshez, egyéni ízlés kérdése. Azonban az, hogy Zhao az autentikus hatás elérésének érdekében ragaszkodott ahhoz, hogy a közreműködők java a parkolókban és pihenőkben nyugovóra térők amatőrökből kerüljön ki, rettenetes döntésnek bizonyult. Ordító a kontraszt a kamerához szokott profik higgadt visszafogottsága és az önkéntelenül is ripacskodó műkedvelők darabos-igénytelen játéka között. Így paradox módon a többé-kevésbé önmagukat alakító civilek hátborzongatóan mesterkélt hatást keltenek, és az ildomosnál gyakrabban törik meg a deklaráltan naturalista miliőt. Felfoghatatlan, hogy mi szükség volt erre a védhetetlen, átgondolatlan és hajmeresztően öncélú húzásra.

Verdikt

A túlságosan szűk közönséghez szóló, és minimum vitatható szereposztású A nomádok földje esélyesen egyike lesz a sokat emlegetett, ám csupán egy maréknyi érdeklődő által végigült próbálkozásoknak. Forradalmi-iskolateremtő darabról beszélni tehát dőreség, de amennyiben kedveljük a dramaturgiai mesterfogásokat megfricskázó, sőt, nagystílűen ignoráló filmeket, egy percig se habozzunk. Viszont készüljünk fel arra, hogy ebben az esetben is abszolút benne van a pakliban, hogy keserű szájízzel fogjuk elhagyni a vetítőtermet.