2023. szeptember 16-án óriási szikla- és jéglavina zuhant egy kelet-grönlandi fjord vizébe, és egy megacunamit indított útjára, amelynek kiinduló hullámai elérték a 200 méteres magasságot. A hullámok a fjord falain végigfutva a nyílt tengeren folytatták útjukat. Az összeomlás és az azt követő szökőár még Grönland ezen lavinaveszélyes vidékén is extrémnek számított gyorsasága és hevessége miatt. De ami ezután következett, az még furcsább volt. Az esemény monoton morajlást váltott ki, amely összesen kilenc napon át tartott, és elég erős volt ahhoz, hogy a szeizmográfok világszerte érzékeljék. Amikor azonban a dán haditengerészet a helyszínre látogatott, semmi különöset nem találtak.
Azonnal rengeteg kutató egyesítette erőit, mondja Finn Løvholt, a Norvég Geotechnikai Intézet cunami- és földcsuszamláskutatója. A csapathoz rövidesen 15 különböző ország szakértői csatlakoztak, de semmi nem tűnt észszerűnek, ami a kiváltó okként felmerült bennük. „Ha nem találtunk volna más magyarázatot, akkor egy ponton egy tengeri szörnyre vagy sárkánybébire kezdtünk volna gondolni” – viccelődött a csapat tagja, Stephen Hicks, a University College London szeizmológusa.
Végül azonban megszületett a szörnymentes magyarázat is, amelyet a Science című folyóirat új számában ismertetnek a kutatók. A tanulmány szerint a csapatnak sikerült azonosítania a világot megrengető morajlás forrását: egy bizarr természeti jelenséget, amely ritmikusan, dobként „kalapálta” a Föld felszínét.
A bumm és a morajlás
Tavaly szeptember 16-án, helyi idő szerint 11 óra 35 perckor Kelet-Grönlandon egy jégdarab az éghajlatváltozás okozta többéves felmelegedés hatására annyira elvékonyodott, hogy a Dickson-fjord tetején lévő hegycsúcs oldalából mintegy 25 millió köbméternyi kőzet – körülbelül tízszer annyi mennyiség, mint a gízai Nagy Piramis kövei – kezdett lefelé dübörögni. A sziklaomlás egy gleccsernek csapódott, gyakorlatilag megsemmisítve azt.
A jéggel kevert lavina egy keskeny hasadékon át több mint 160 kilométer/órás sebességgel zuhant a helyi fjordba, ahol 110 méteres átlagos hullámmagasságú megacunamit hozott létre.
Ilyen óriási szökőár általában akkor alakul ki, ha egy nagy, gyorsan mozgó tömeg egy szűk felületű víztömegbe zuhan. A rendkívül magas hullámok és a nagy sebesség kombinációja pusztító erővel bír. Ahogy a szökőár végisöpört a 35 kilométer hosszú fjordon, elsöpörte az inuit régészeti lelőhelyeket és a 20. századi prémvadászok nyomait. A nyílt tengerre átterjedve aztán részben elárasztott egy tudományos és katonai telepet, amely 72 kilométerre, az Ella-szigeten volt, ahol az immár jóval kisebb hullámok 200 ezer dolláros kárt okoztak. Szerencsére senki sem sérült meg.
A kezdeti földcsuszamlás és az azt követő szikla- és jéglavina óriási zajt csapott. A hangját több mint 3300 kilométerrel arrébb, Oroszországban is érzékelte egy infrahang-műszer, amelyet titkos atomfegyver-kísérletek felderítésére terveztek. A szeizmográfok emellett egy sor nagyfrekvenciás szeizmikus eseményt is észleltek, néhány alacsony frekvenciájú hullámmal együtt, amelyek a Föld felszínén gördülő tömeg gyorsulásából és lassulásából eredtek.
Ami ezután következett, az nem volt ennyire egyértelmű. A szeizmológusok egy 10,88 millihertzes mély morajlást észleltek, ami egyre furcsábbnak tűnt, miután az első nap után a másodikon, majd a harmadikon is kitartott. A morajlás végül kilenc nap után halkult el, és közben egy változatos, szökőárkutatókból, geológusokból és más kutatókból álló csoport kezdte megvitatni a Mattermost nevű nyílt forráskódú platformon, hogy mi lehet a magyarázat a rejtélyre.
A szeizmikus jelek nem feleltek meg egy földrengésnek. Talán egy jégtakaró, amelyet a kőomlás megzavart, csengett úgy, mint egy harang? Vagy a földcsuszamlás miatt megolvadt víz szólaltatta meg a gleccser természetes csatornáit, hangszerré alakítva azokat? Vagy lehet, hogy a zúgás valamiféle vulkanikus folyamat műve? Alátámasztani egyik ötletet sem sikerült, olyannyira, hogy a kutatók elkezdtek viccelődni a potenciális sárkányokon vagy földönkívülieken.
Három nappal a nagy összeomlás után a dán haditengerészet felmérte a fjordot, hogy megörökítsék a megváltozott tájat. A felderítők számára minden nyugodtnak tűnt.
„Megdöbbentő volt, hogy mi továbbra is láttuk ezt a szeizmikus jelet, amely eddigre körbejárta a világot, de amikor ők odahajóztak, és nem észleltek semmilyen észlelhető zavart”
– mondja Hicks.
Billeg-ballag
A bizonyítékok hiánya ellenére egy hipotézis továbbra is tartotta magát. Eszerint a lavina egy állóhullámot hozott létre, amely ide-oda verődött a fjordban. Az ilyen hullám, az úgynevezett seiche vagy tólengés leggyakrabban tavakban és kikötőkben alakul ki, jellemzően erős szél jelenlétében.
Alig három héttel a szeptemberi drámai események után egy második (gyengébb) morajló szeizmikus jel is előbukkant a fjordból, és szintén elterjedt a bolygón. Úgy tűnt, hogy ezt is egy földcsuszamlás váltotta ki, és szintén cunami kísérte, bár jóval kisebb. A csapat ezt követően az 1980-as évek elejéig visszamenőleg átnézte a történelmi szeizmikus feljegyzéseket, és hamarosan négy hasonló eseményt talált. Ha ezek a jelek tólengésekből származtak, akkor elképzelhetőnek tűnt, hogy a szeptemberi morajlás is az lehetett.
A tólengés-hipotézissel azonban volt egy jelentős probléma. A lavina és a cunami ugyan nagy és erőteljes volt, de gyorsan lezajlott. Nem volt világos, hogyan tudott volna kilenc napig tartó tólengést fenntartani. A csapat egyik elszánt tagja még saját fürdőkádjában is megkísérelte újraalkotni a hosszan tartó „billegést”, de sajnos a Dickson-fjord se nem egyenes, se nem szimmetrikus, így a fürdőkád nem volt megfelelő hasonmás. A kísérlet nem sikerült.
A kutatók ezután megpróbálták számítógépen modellezni az eseményt, a cunami numerikus szimulációjának elkészítésére tett első kísérleteik során azonban nem tudták rekonstruálni a tólengést. Közben azonban a dán haditengerészet hozzáférést biztosított számukra a fjord fenékének nagy felbontású felmérési adataihoz. Ekkor végre elkezdett tisztulni a kép.
A fjord változó mélységét figyelembe vevő szimulációk már egyértelműen azt mutatták, hogy a megacunami 11,45 millihertzes domináns frekvenciájú tólengésként stabilizálódott – ami nagyon közel áll a furcsa zúgás 10,88 millihertzes frekvenciájához.
A virtuális tólengés kilencnapos lecsengése szintén megegyezett a valóságos események menetével. A fjord furcsa földrajza arra enged következtetni, hogy a tólengés energiája csak fokozatosan szivárgott el a nyílt víz felé, ami magyarázatot ad hosszú élettartamára.
A szimulációk azt is feltárták, hogy a haditengerészek miért nem látták maguk is a tólengés hullámait. A seiche 45 másodperc alatt hömpölygött át a 2,7 kilométeres fjord egyik oldaláról a másikra, három nap elteltével azonban a hullámok magassága mindössze néhány centiméter volt, így ezek a szemtanúk számára gyakorlatilag észrevehetetlennek bizonyultak.
***
A tanulmányban a szerzők kiemelik, hogy a gyorsan melegedő világunk meglepő módokon hathat ránk. A megacunamit kiváltó földcsuszamlást az olvadó jég okozta, az éghajlatváltozás tehát végig ott rejtőzik a történet mögött. A kutatók a következőkben a bolygó más, megacunamikra hajlamos, gleccserrel borított részein is figyelni fogják a hasonló figyelmeztető jeleket. A kilenc napig tartó globális morajlás lenyűgöző, de korántsem számít rekordnak. A 2004 decemberében történt pusztító, 9,1-es erősségű szumátrai-andamáni földrengés és szökőár nyomán 18 napig rázkódott a bolygó.
És a szakértők úgy gondolják, hogy a Chicxulub aszteroida, amely 66 millió évvel ezelőtt véget vetett a dinoszauruszok uralmának, a becsapódás után hónapokig rengette a Földet.
A grönlandi eset az említettekkel szemben szerencsére minimális károkat okozott, és áldozata sem volt. Ehelyett egy érdekes rejtélyt kínált a kutatóknak – akik mindent megtettek, hogy megfejtsék. Ahogy Hicks mondja, gyakran ez a fajta tudomány a legszórakoztatóbb.
