1928-ban, egy nyaralás után Alexander Fleming brit kémikus egy újfajta, baktériumölő penészt fedezett fel a mosogatóban ottfelejtett Petri-csészékben. A penészből később sikeresen kivonta a penicillin nevű szert, megnyitva ezzel a modern antibiotikumok korát, amelyben az emberiség végre képessé vált a fertőzések kordában tartására.
1945-ben, röviddel a Nobel-díj elnyerése után, és két évvel azt követően, hogy a penicillin széles körben használt gyógyszerré vált, Fleming egy másik fontos dolgot is előrevetített. Arra figyelmeztetett, hogy nagyon óvatosan kellene bánni az új antibiotikumokkal, azok túlzásba vitt használata ugyanis ellenálló törzsek kifejlődéséhez vezethet.
Utólag kiderült, hogy már ez a figyelmeztetés is későn jött. A szakértők már egy évvel korábban felfedezték a Staphylococcus aureus néhány penicillin-rezisztens típusát. Ez a baktérium normális esetben a bőrön és a légutakban él, azonban időről időre akár az életet is fenyegető fertőzéseket okoz a szervezetben. Ahogy a penicillin használata elterjedt, ezek az ellenálló törzsek is egyre általánosabbak lettek, így a szakértők idővel egy új antibiotikumhoz, a methicillinhez fordultak a baktériumok elleni harcban.
A penicillin rokonának sikere azonban rövidéletűnek bizonyult. 1959-ben, alig egy évvel azt követően, hogy az új hatóanyagot elkezdték használni a brit kórházakban, Margaret Patricia Jevons három methicillin-rezisztens Staphylococcus aureus törzset (röviden MRSA) azonosított. A MRSA napjainkra globális problémává nőtte ki magát, és különösen azért veszélyes, mert gyakran felbukkan a kórházakban, ahol az eleve legyengült betegeket támadja meg.
Az utóbbi évtizedekben a MRSA annak jelképévé vált, hogyan vezethet az antibiotikumok felelőtlen használata olyan szuperbaktériumok kifejlődéséhez, amelyekkel aztán alig tud mit kezdeni az orvostudomány. Az ellenálló baktériumok történetében azonban van egy különös, a múltat és a jövőt még ijesztőbbé tevő csavar, amelyet nemrég tártak fel a skót St Andrews Egyetem kutatói.
A MRSA története kapcsán az már korábban is többeknek feltűnt, hogy a törzsek kialakulásának előzőekben ismertetett menetrendjével valami nem stimmel. Az első három törzset ugyanis olyan betegekből különítette el Jevons, akik sosem kaptak methicillint, és egy olyan kórházban kezelték őket, amely ekkoriban még egyáltalán nem használta az új szert. De az is furcsa elem a történetben, hogy a MRSA-törzsek több kelet-európai és ázsiai országban előbb bukkantak fel, minthogy ezek alkalmazni kezdték volna a methicillint.
Catriona Harkins és Matthew Holden most megfejtették, hogyan lehetséges mindez, azaz hogyan tud egy baktérium már azelőtt ellenállóvá válni egy hatóanyaggal szemben, hogy azzal találkozna. A szakértők 209 MRSA-minta genomját szekvenálták, amelyeket 1960–1989 között gyűjtöttek össze. A vizsgált baktériumok között ott voltak a legkorábbi ismert rezisztens törzsek képviselői is. A genomok összevetése révén a szakértők megállapították, a rezisztens törzsek mind egyetlen közös őstől származnak, amely már 1946-ban is képes volt ellenállni a methicillin hatásainak.
Ekkor azonban még senki sem használta orvosi célra a methicillin, amelyet csak 1958-tól kezdtek alkalmazni az egészségügyben. A rezisztencia kialakulását tehát nem vezérelhette a hatóanyag, ahogy azt a szakértők kezdetben gondolták. Az ellenálló törzsek evolúciójának alakítója ehelyett a penicillin lehetett. Ahogy a skót szakértők kiderítették, az a génváltozat (mecA), amely ellenállóvá teszi a baktériumokat a methicillinnel szemben, a penicillin ellen is biztosít némi védelmet.
Amikor a penicillin az 1940-es években széles körben használttá vált, egy sor olyan törzs jelent meg, amely a mecA-t is hordozta, így elve rezisztens volt a methicillinnel szemben is. Kezdetben ezek a törzsek ritkák voltak, a mecA ugyanis nem könnyen terjed a baktériumok között, többek közt azért, mert lelassítja azon a mikrobák a szaporodását, amelyek hordozzák ezt. Amint azonban a methicillin használatba került, a mecA előnyei legyőzték a hátrányokat, és a génváltozat nagyon elterjedtté vált.
Vagyis a baktériumok valóban képesek azt megelőzően ellenállóvá válni egy gyógyszerrel szemben, hogy találkoztak volna azzal. Az antibiotikum-rezisztencia ugyanis nem egyszerűen egy ok-okozati modell szerint működik, hanem tele van nem várt következményekkel és ismeretlen előzményekkel, mondja Hsu Li Yang, a Szingapúri Egyetem kutatója.
Ezek a közül a nem várt körülmények közül vannak, amelyek megjósolhatók a genomok szekvenálása révén. Van azonban egy sor olyan ellenállást lehetővé tevő tényező, amelyet még nem is ismerünk, így azt sem tudjuk, hol kellene keresnünk ezeket, hangsúlyozza Jessica Blair, a Birminghami Egyetem kutatója.
