Hogy kicsoda?

Bár hazánkban kevesen hallottak róla, a filmipar jeles képviselőinek fantáziáját sűrűn megtermékenyítő Cornell Woolrich-t méltán tekinthetjük az egyik legjelentősebb, a popkultúrát meghatározó és befolyásoló krimiszerzőnek. A példák hosszasan sorolhatóak. Magnum opusára, a magyarul „Halott ember felesége lettem”-ként kiadott, 1948-as I Married a Dead Man-re első ízben Mitchell Leisen csapott le. 1950-es, No Man of Her Own-ra keresztelt, melodramatikus feldolgozása hű az eredetihez: az egy balesetet csodával határos módon túlélő, terhes és koldusszegény Helen sokáig úgy véli, hogy megütötte a főnyereményt.

Elvégre a multimilliomos Hazzard-família tagjai azt hiszik róla, hogy a szerencsétlenségben elhunyt gyermekük, Hugh soha nem látott neje, egyben unokájuk és örökösük anyja. Viszont hamar kisül, hogy egy rejtélyes üzeneteket küldözgető, megfejthetetlen-kibogozhatatlan indítékok hajtotta ismeretlen kiszagolta féltve őrzött titkát. Az egy kegyetlen nő eleinte nehezen érthető motivációjú vendettájáról szóló, 1940-es A menyasszony feketében volt François Truffaut figyelmét keltette fel: azonos című adaptációja 1968-ban debütált. Míg az 1942-es It Had to Be Murder Alfred Hitchcock jóvoltából valóságos iskolát teremtett 1954-ben. Mivel ez szolgált a Hátsó ablak, és az azt másoló, mozgásukban korlátozott hobbi-detektívek hideglelős kalandjaira fókuszáló alkotások alapjául.

Carles Torras legújabb műve, az A mentős le sem tagadhatná, hogy a feszültségkeltés nagymesterének remeke igen komoly hatást gyakorolt rá. Ám ezzel együtt dőreség lenne egy klisévé silányult ötletre építő, plágiumgyanús marhaságnak elkönyvelni. Ugyanis a végeredmény lényegében a klasszikus szituációt egy leheletnyi Tortúrával, és a szerepek felcserélésével megbolondító újragondolása.

A karambol után

A mentőtisztként dolgozó Angel Hernandez (Mario Casas) a felszínes szemlélőnek könnyen a közösség segítőkész és elhivatott tartópillérének tűnhet, holott valójában mi sem állhatna távolabb a valóságtól. A barátnőjét, Vane-t (Déborah François) alárendeltként és nem partnerként kezelő, önveszélyesen egoista vagány valójában egy, a lakosságban önkéntelenül is tiszteletet ébresztő hivatásával takarózó, hitvány tolvaj. Ezért mikor egy balesetet követően deréktól lefelé megbénul, fellengzős-fölényes dirigálással és paranoiás dührohamokkal nyomatékosítja, hogy még mindig ő a legény a gáton.

Hisztérikus őrjöngése azonban nem a várt eredményt hozza. A mást szerető, de a régi, boldogabb idők emlékéért vágyait kötelességérzettől vezérelve sutba dobó nő besokall a jól-rosszul leplezett terrortól, és új életet kezd. Ez persze iszonyatosan felbőszíti a tolószékbe kényszerült, és józan ítélőképességét is elvesztő macsót, aki megfogadja, hogy előbb irgalmatlanul megbünteti hűtlen szerelmét, majd elintézi, hogy soha többé ne hagyhassa el.

Papíron tehát a cselekmény határozottan érdekes. Főleg, mert Casas kiváló alakításának hála, a revansért lihegő, tévképzetes pszichopata a tervét megnehezítő fogyatékossága dacára sem züllik akarva-akaratlanul is önkéntelen, görcsös-hisztérikus röhögésre késztető karikatúrává. Épp ellenkezőleg. Egy nyilvánvaló gyengeségével abszolút tisztában lévő, hovatovább, azokból előnyt kovácsoló, hátborzongatóan precíz, és szükség esetén parádésan improvizáló rémalak garázdálkodását követhetjük nyomon.

Egy fecske nem csinál nyarat

Ám sajnos ez sem változtat azon, hogy a jelek szerint a forgatókönyvírók abból indultak ki, hogy ez az egyetlen, szellemes csavar bőségesen elég lesz az üdvösséghez. Aztán elégedetten hátradőltek, és nem érezték sürgető belső késztetést arra, hogy a részletek kiagyalása során habosra izzadják az ingüket fene nagy igyekezetükben. Így miközben tény, hogy a téboly mocsarába egyre mélyebbre süllyedő, betegesen büszke fanatikus fokozatos fizikai, lelki és szellemi összeomlására fókuszáló epizódok megbabonázzák a nézőt, az összkép messze nem ennyire fényes.

A gárda többi tagja egyszerűen nem ér fel a főszereplőt megformáló színészhez – igaz, esélyük sem nagyon van brillírozni, mivel egytől-egyig kétdimenziós papírmasé-figurák bőrébe bújnak bele. Ez pedig, miután a balsorsú ex és annak kedvese mellett csupán ketten jutnak komolyabb szerephez, különösen fájó, mert a kamaradráma-jelleg bántóan nyilvánvalóbbá teszi, hogy a férfi kacagva lepipálja pályatársait. Ahogy az sem sokat segít, hogy a lassan hömpölygő, ráérős tempójú sztori abszolút kiszámítható mederben csordogál. Pontosan tudjuk, hogy kinek mi lesz a sorsa, és a nagy dobásnak szánt fordulatok is legfeljebb a zsánerrel ismerkedő zöldfülűeket hökkentik meg.

Verdikt

Vagyis némiképp paradox módon a kétségtelenül frappáns és merész kiindulópontú thriller ha nem is kínos-kóros, de vitathatatlan sablonossága miatt egyetlen kurta percre sem emelkedik a tankönyvi átlag fölé. Ergo, ha szeretjük a zsánert, bátran tehetünk vele egy próbát, nem fogjuk megbánni. Ám ha szebbre-jobbra vágyunk egy abszolút szórakoztató, de sokat ígérő koncepcióját faék-jellegű történetvezetéssel és feledhető alakításokkal kvázi kiherélő filmnél, rossz irányban keresgélünk.