1. oldal
1894-ben New York fennállásának addigi legsúlyosabb katasztrófáját élte át. Egy természeti csapás, ostromló sereg, vagy váratlan gazdasági krach sem tudta volna jobban megkeseríteni lakóinak életét, mint legszörnyűbb ellenfeleik, a lovak, és az általuk elpottyantott lócitrom. Mindez komikusnak tűnhet, de a veszély valóban Damoklész kardjaként lebegett a „Nagy Alma” lakóinak feje felett.
A napról napra növekvő, egyre zsúfoltabb városban a lovak jelentették a közlekedés leggyorsabb, és legbiztonságosabb módját. Tízezernél is több konflis rótta az utakat, és mind megtalálta a maga számítását, valamint a buszokat, és a villamosokat is lovakkal vontatták, így összesen százezer állat piszka szennyezte nap mint nap az utcákat. Átlagos bélműködést feltételezve, naponta ezerkétszáz tonnányi ürülék eltakarítását, és elszállítását kellett megszervezni, nem is beszélve a patakokban folyó vizeletről, és a mindenütt heverő lótetemekről.
Az állapotokat jól jellemzi, hogy az élelmes szegények nem elhanyagolható része abból tartotta fent magát, hogy tisztára, vagy legalábbis, elfogadhatóra sepert egy szűk szakaszt a járdákon és úttesteken a gazdagabbak számára, hogy azok ne mocskolják be drága szövetből varrott ruháikat, miközben a várost járják. A kellemetlen szagoknál, és összekoszolódott ruháknál is nagyobb gond volt, hogy az elképesztő mennyiségű, el nem takarított ürüléken legyek milliárdjai tenyésztek, amik számos egyéb betegség mellett a rettegett tífuszt is terjesztették.
A csecsemőhalandósági statisztikák is az egekbe szöktek a borzasztó higiénés állapotok miatt, hiszen az újszülöttek immunrendszere nem tudott megbírkózni azzal, amivel az edzettebb felnőtteké igen.
A helyzet odáig romlott, hogy a világ első, 1898-ban New Yorkban megtartott várostervezési konferencián is a lovak képezték az egyik fő témát. A meghívott városok képviselői hasonló problémákról számoltak be. A helyzet tehát kilátástalannak tűnt, mivel a szó legszorosabb értelmében nem kínálkozott megoldás, mivel a semmivel sem helyettesíthető lovak a gazdaság alapját képezték. Kényszerítsék az embereket arra, hogy gyalogoljanak? Lázadás törne ki, mint ahogy akkor is, ha jókora adókat vetnének ki a hátasokra, arról nem is beszélve, hogy míg egy kedélyes vidéki kisvárosban annak szerény bejárható területe miatt elvileg akár kivitelezhető is lehetne lovak nélkül élni, egy London, vagy New York méretű metropolisban ez a lehetetlennel határos. A konferencia nem csak hogy eredmény nélkül zárult, de egyenesen csúfos bukás lett.
Az eredetileg tervezett tíz nap helyett nem egészen háromig tartott, mert a résztvevők belátták, hogy nem tudnak mit tenni. Mindenki felkészült tehát arra, hogy a jóslat valóra válik, és az emberiség saját magát pusztítja el a kényelmes közlekedés iránti vágyával.
A csattanót nem nehéz kitalálni. Három évvel a konferencia után Ransom Olds, az Oldsmobile gépjárművek feltalálója megkezdte az autók tömeggyártását, és 1908-tól kezdve Henry Ford T-Modellje is beszállt a versenybe, alapjaiban változtatva meg a közlekedést. 1912-re már túlsúlyba kerültek a kocsik a lovak vontatta szekerekkel szemben, a húszas évek elejére pedig csak rossz viccnek tűnt, hogy huszonöt évvel korábban reális veszélyként tekintettek a paripák okozta környezeti ártalmakra.
Összeállításunk többi jóslatát is komolyan vették a maguk idejében, főleg, hogy azokat nemritkán elismert, és komoly eredményeket felmutatni képes lángelmék tették, vagy éppen milliók által olvasott lapok oldalin jelentek meg, ám az idő bebizonyította, hogy néha a legokosabbak, és legtájékozottabbak is képesek orbitális bakot lőni.
2. oldal
Az utazás kérdésköre mindig is problémás területnek számított. Egy 1825-ben a The Quaertly Review-ban publikált újságcikk „nyilvánvaló abszurditásnak” nevezi a gondolatot, hogy valaha is olyan vonatokra lehet majd jegyet váltani, amik „el tudják érni egy lovaskocsi sebességének kétszeresét.”
Az Egyesült Államok legrégebb óta megjelenő havilapja, a közgondolkodást 1845 óta formáló Scientific American 1909. január másodikán a boltok polcaira kerülő számából pedig azt tudhatták meg az olvasók, hogy az automobil-gyártás területén nem várható semmiféle változás, hiszen, mivel az utóbbi pár évben nem voltak jellemzőek az újítások, ez minden bizonnyal így marad a jövőben is.
Magától értetődik, hogy ilyen előzmények után az űrutazás kritikusai is több-kevesebb rendszerességgel hangot adtak azon véleményüknek, miszerint az emberiség soha nem fogja elhagyni a bolygót.
A New York Times 1920. január 13-án megjelent, pökhendi hangvételű írása klasszikus példája annak, hogy nem árt mérlegelnünk szavaink súlyát, különösen, ha papírra vetjük azokat. A név nélkül publikált jegyzetben a lap egyik újságírója pikírt szavakat használva, támadja Robert Goddardot, akit azzal vádol, hogy bár egyetemi oktató, mégis képes kiadni egy olyan, alapvető természettudományos ismeretek birtokában is megcáfolható sületlenségeket tartalmazó könyvet, mint az „Extrém magasságok eléréseinek módszerei”, amiben szó esik a Holdra rakétákkal történő utazásról, amiről pedig mindenkinek tudnia kell, hogy nevetséges, és lehetetlen dolog.
Mondani sem kell, Goddard ezen, egy korábban nem létező tudományág alapjait lefektető munkája a legjelentősebb egész életművéből, és jeles tudósok egész sorát inspirálta arra, hogy rakétakutatással foglalkozzanak. Az 1926. március 16-án a világ első, folyékony üzemanyaggal működő rakétáját létrehozó férfi nevét érdemei elismeréseképpen az űrkutatási hivatal Washington D. C.-ben található központja viseli, így tisztelegve eredményei, és újító szelleme előtt.
A Times javára legyen mondva, három nappal azelőtt, hogy az Apollo–11 sikerrel végrehajtotta volna küldetését, helyesbítő közlemény jelent meg a lapjain. Ennek mindösszesen egyetlen szépséghibája akadt, nevesül, hogy az akkor már huszonnégy éve halott Goddard nem olvashatta el a bocsánatkérő szavakat.
A szkeptikusok táborát gyarapította Lee de Forest is. A tekintélyes feltaláló, akinek egyebek mellett a triódát is köszönhetjük, 1957-ben, Verne regényeibe illő ötletnek nevezte, hogy valaha is képesek leszünk arra, hogy elküldjünk valakit a Holdra, aki, miután végzett a megfigyeléseivel, vissza is térjen, illetve, alapvetően kételkedett abban, hogy elég fejlett lesz-e bármikor is a technológia ahhoz, hogy űrutazásokat hajtsunk végre.
Balszerencséjére, nem csak hogy megélte, hogy szavait tettekkel cáfolják meg, de külön megaláztatás volt az egész életében fanatikus antikommunista férfi számára, hogy az általa gyűlölt, és lenézett oroszok voltak az elsők, akik Gagarin űrbe küldésével 1961. április 12-én bebizonyították, hogy tévedett.
3. oldal
1969. július 20-a után alapjaiban változott meg a helyzet az űrkutatás háza táján, de nem olyan irányban, ahogy azt az emberi kitartás és technológia diadalát jelentő eseményt koordináló műszaki szakemberek remélték. A holdra szállást követően az Egyesült Államok lakóinak érdeklődése a csillagok, és más planéták iránt radikálisan visszaesett.
Egy évvel a nagy tett után Neil Armstrong nevét New York lakóinak mindössze 36%-a tudta helyesen felidézni, Philadelphiában pedig a lakosok hetven százalékának vagy fogalma sem volt arról, ki volt az első ember, aki a Holdra lépett, vagy tévesen emlékezett. 1971-ben a „The World Almanac” lexikon nem tartotta szükségesnek, hogy megemlítse Armstrongot a jeles esemény kapcsán az arról szóló szócikk név és tárgymutatójában.
Buzz Aldrin még rosszabbul járt. A valaha körülrajongott férfi a hetvenes évek végére egy Cadillac márkájú kocsikat áruló autókereskedés sikertelen eladójaként tengette napjait, és az alkoholba menekült, hogy feledni tudja mellőzöttsége miatti bánatát.
A NASA saját, jól felfogott érdekei miatt mindent megtett, hogy feltüzelje a közvéleményt. Egy kisfilmben Dr. Richard Johnson, a hivatal egyik magas rangú munkatársa egy, a tervek szerint a kétezredik év előtt elkészülő űrkolónia terveit magyarázza el a nagyközönség számára.
Nem Johnson volt azonban az első, aki a sokak szemében misztikusnak tűnő új évezredet egyfajta utópiaként igyekezett beállítani. A Kentucky New Era olvasói egy Henry C. Nicholas tollából származó, „Cheer up! World To Be Wonderful 50 Years from Now” című cikkből értesülhettek arról, hogy a korszak legnagyobb elméi hogyan vélekednek a haladás várható irányáról.
A sorokat olvasva nem kizárt, hogy többen átkozták balsorsukat, amiért nem élik majd meg a felfoghatatlan jólét, és az egyetemes emberi testvériség korát. A huszonegyedik századra ugyanis olyan technológiai, és társadalmi változások következnek be, hogy rá sem fogunk ismerni a bolygóra, és annak lakóira, állították a tudósok. A betegségeket egyszer és mindenkorra felszámolják, a várható élettartam pedig száz esztendőre növekszik.
A Napnak hála, korlátlan, gazdaságos, és biztonságos energiaforráshoz jutunk, így 1985-re a munka, mint olyan, sokak számára csak rossz emlék lesz, hiszen mindent gépek fognak végezni. A mezőgazdaságban ötvenszeresére nő a termésátlag, és az új, olcsó fogamzásgátló szerek, valamint az élelmiszerekbe kevert, a termékenységet gátló vegyszerek miatt a túlnépesedés rémétől sem kell rettegnünk. Az pedig magától értetődik, hogy egy békés, valamennyi lakója igényeit kielégíteni képes planétán nem lesznek konfliktusok, így megvalósul a tényleges világbéke.
A fentebb olvasható megállapításokat egyebek mellett nem kisebb személyek tették, mint Dr. James Bryant Conant, a Harvard egyetem elnöke, Dr. Adolph Butenandt, a Nobel-díjjal kitüntetett német biokémikus, és a rangos elismerést szintén elnyerő Arturi I. Virtanen.
4. oldal
Hogy mennyire fontos kellő kritikával kezelnünk a neten keringő, nemritkán szállóigévé nemesedett idézeteket, arra a két, igen ismert, és széles körben elterjedt aranyköpés a példa, amikkel a mai napig gyakran találkozhatunk.
Az első Ken Olsennek, a Digital Equipment Corporation társalapítójának, és elnökének nevéhez fűződik. A miniszámítógépek, mikrochipek, és mágnesszalagok gyártásával foglalkozó cég 2011-ben elhunyt, elektromérnöki végzettségű vezetőjének jelentőségét jól mutatja, hogy az MIT legsikeresebb, és a világnak legtöbbet adó diákjainak listáján az előkelő hatodik helyet birtokolja. Ezen csak olyan kiválóságok előzik meg, mint például a világháló atyja, Tim Berners-Lee, vagy az emberi géntérkép egyharmadát feltérképező tudóscsapatot vezető Eric Lander.
Mindezek tükrében első pillantásra érthetetlennek tűnhet, hogy egy, a technológia fejlődése iránt ennyire érdeklődő, tanult ember, hogyan ragadhatta magát egy olyan végletes és kategorikus kijelentésre, hogy " Egyetlen személynek sincs oka arra, hogy számítógép legyen a háztartásában". A mondat nem téves, és csakugyan elhangzott egy bostoni tudományos kiállításon, 1977-ben, ami az informatika történelmének egyik legfontosabb éve. A személyi számítógépek ugyanis ebben az évben robbantak be a köztudatba a „Szentháromságként” emlegetett komputer-triónak köszönhetően. A Commodore PET-ből egy, a TSR–80-ból másfél, az Apple II-ból pedig négymillió fogyott termékciklusuk végéig.
Hogy fordulhatott elő tehát, hogy a férfi, aki mindvégig rajtatartotta ujját a fejlődés pulzusán, ekkora bakot lőjön? A megoldás egyszerűbb, mint hinnénk. A mondatot kiragadták a kontextusából, aminek ismerete nélkül valóban megmosolyogtató.
Valójában Olsen nem az általunk ismert gépekről beszélt, hanem egy sci-fi írók által népszerűsített mítoszt igyekezett szétoszlatni. A tudományos-fantasztikus szerzők előszeretettel írtak műveikbe olyan szuperszámítógépeket, amik anyai módon gondoskodtak tulajdonosaik valamennyi szükségletéről, és robotok, illetve futurisztikus háztartási készülékek segítségével elvégezték helyettük az összes, szóba jöhető házimunkát.
A DET első embere tehát ezekről a csodagépekről nyilatkozta azt, hogy senkinek sincs jó oka arra, hogy a lakásában akarjon látni egy ilyet, hiszen a legkisebb hibának is beláthatatlan következményei lehetnek. Arról nem is szólva, hogy hosszú távon kiben nem keltene kellemetlen képzeteket, egy minden lépését figyelő, kiértékelő, majd arra reagáló mesterséges intelligencia uralma, még ha az barátságos is?
Cikkünk legutolsó idézete alighanem a legismertebb is. A Bill Gatesnek tulajdonított, híres-hírhedt „640 kilobyte elég kell legyen mindenkinek” a leggyakrabban felbukkanó téves jóslatok közé tartozik, és lényegében annak a szinonimájává vált, hogy hiába az anyagi siker, a legnagyobb vagyonnal bírók sem tévedhetetlenek.
Egyetlen gond akad csak vele. Jelesül, hogy a legjobb esetben is egy jelentős torzuláson átesett mondattal állunk szemben, már ha egyáltalán van bármi valóságalapja. Az elvileg 1981-ben elhangzott állítás első, írásos formája 1990-ben jelent meg először nyomtatásban, az InfoWorld magazin januári számában. Holott a józan ész azt diktálná, hogy egy ilyen fajsúlyú mellétrafálásnál előbb csapna le a sajtó ökle. További gyanús elem, hogy az idézetnél nincs forrásmegjelölés.
Így tehát logikus lenne azt gondolni, hogy egyértelmű kitalációval állunk szemben, mert az jóformán elképzelhetetlen, hogy egy ilyen állítás közel tíz évig közszájon forog, és ez alatt senkinek sem jut eszébe lejegyezni.
A legvalószínűbb opció, hogy a szerző egy Gatesnek tulajdonított, ám szintén forrás nélküli idézetre emlékezett rosszul. James E. Fawcette az InfoWorld egyik újságírója hivatkozik 1985. április 29-én megjelent cikkében Gatesre. De az ott olvasható sorok tanulsága szerint a Microsoft alapítója nem megfellebbezhetetlen kijelentést tesz, hanem a PC-DOS kapcsán jegyzi meg, hogy sohasem hitte volna, hogy akad olyan szoftver, ami 640 KB-nyi helyet foglal el.
Ezen adatok birtokában két lehetőségünk van. Az első, hogy arra következtetésre jutunk, hogy a világ egyik legbefolyásosabb embere arra használta, és használja mind a mai napig kapcsolatait, és erőforrásait, hogy puszta hiúságból minden bizonyítékát eltüntesse egy, számára semmiféle gyakorlati hátránnyal nem bíró mondatnak. A második, kevésbé izgalmas konklúzió pedig az, hogy nem egy vaskos megvesztegetések, és elvetemült céges bérgyilkosok brigádjainak segítségével a történelemből kiradírozott idézettel, hanem egyszerű félreértéssel állunk szemben. Mivel meggyőző bizonyíték egyikre sincs, mindenki szabadon eldöntheti, melyik variációban akar hinni. Bár az első kétségkívül megmagyarázná, miért nem bukkant fel senki 1981 óta, azt állítva, hogy ott volt, amikor a világ első számú operációs rendszerének megalkotója felelőtlenül foglalt állást a mindenki számára elég memória maximális határát illetően.
Érdemes tehát minden kritikát megfontolnunk, hiszen, nem tudhatjuk, hogy egy ma még hihetetlennek tűnő ötlet nem válik-e a jövőbeli mindennapok szürke, és megszokott jelenségévé. Ne feledjük, ezt a cikket is egy olyan gép segítségével olvastuk, aminek őseinél a legmerészebb álom az volt, hogy egyszer elérik azt a fejlettséget, hogy harminc helyett mindössze másfél tonnát fognak nyomni.
