1. oldal
A demokrata színekben politizáló Edward William Proxmire szenátor legtöbb társához hasonlóan minden erejével azon volt, hogy kerül amibe kerül, de elnyerje választói voksait. A rendkívül jó emberismerettel bíró és pénzügyi szakemberként is remekelő férfi hol érzelmi húrokat pengetett, például kritizálta a mind népszerűtlenebbé váló vietnami háborút, hol pedig szakpolitikai meglátásaival igyekezett növelni szavazótáborát. Hírnevét nagyban öregbítette, hogy a hetvenes években részt vett egy, New York városát a csődtől megmentő pénzügyi terv kidolgozásában, illetve hogy az elvek emberének tartották. Csodálói gyakran emlegették, hogy 1967 és 1986 között minden nap felszólalt egy, a népirtás pontos definícióját szabályozó nemzetközi egyezmény elfogadása mellett, mígnem 3 211 lánglelkű szónoklat után a szenátus tagjai végre a kedve szerint szavaztak.
Az azonban vitathatatlan, hogy székének stabil megőrzésében az 1975-ben alapított és havi rendszerességgel kiosztott Aranygyapjú Díj is fontos szerepet játszott. Ezt a kétes értékű „kitüntetést” ugyanis azok a tudósok kapták, akik Proxmire véleménye szerint arcpirítóan fölösleges kutatásokra, például perui nyilvánosházak vizsgálatára, vagy éppen a börtönben ülő rabok szabadság iránti vágyát kiváltó okok felmérésére költötték el a részükre megítélt támogatást. Mindez kedvére való volt a szavazóknak, akikben csak erősödött a tudat, hogy a közvagyon éber őrét küldték Washingtonba, azonban a tudományhoz kevésbé konyító szenátor gyakran orbitális bakot lőtt. A leghevesebben a NASA-t támadta, aminek jóformán minden lépését és tervezetét gúnyos szavakkal igyekezett nevetségessé tenni. Befolyását jól mutatja, hogy az általa a szokottnál is vehemensebben csépelt SETI programra egy évig egyetlen dollárcentet sem adtak és a projekt csakis Carl Sagan személyes közbenjárása indulhatott újra.
A válaszreakciók természetesen nem maradtak el. A politikust nem különösebben kedvelő tudósok között hamarosan elterjedt a nevéből képzett "megproxmire-ált" (proxmired) kifejezés, amivel egy kutatást aljas indokból, olcsó politikai haszonszerzés miatti megtámadását illették. A sci-fi író Larry Niven pedig komikus, korlátolt és vaskalapos, minden ízében haladásellenes alakként ábrázolta a The Return of William Proxmire című novellájában, aki bármennyire is igyekszik megakasztani a történelem menetét, csak előrelendíti azt. Niven haragját jól mutatja, hogy a Jerry Pournelle és Michael Flynn segítségével írt Fallen Angelsben is hosszú oldalakat szentel a szenátor nevetségessé tételének.
Az igazi, nemes bosszú ideje azonban csak hét évvel Proxmire 2005-ös halála után érkezett el, amikor a kongresszus egyik tagja, a Tennessee államát képviselő Jim Cooper 2012-ben megalapította az Arany Liba díjat. Ezzel a mindkét párt támogatását élvező kitüntetéssel azokat a tudósokat jutalmazzák, akik egy elsőre nehezen felfogható, sőt, abszurdnak tűnő, állami támogatásból finanszírozott kutatásból leszűrt tanulságokkal szebb hellyé tették bolygónkat.
Lássuk hát, miért is nem ostobaság megfigyelni a legyek nemi életét, mi haszna van van a patkánymasszázsnak, hogyan javíthat egy látszólag kizárólag egy szűk körnek használó intézkedés mindenki életén és hogy milyen csodákra bukkanhat az ember Yellowstone gejzírjeiben!
2. oldal
Dr. Saul Schanberg elképzelni sem tudta, hogy mit tegyen. A Duke egyetem neurológusa 1979-ben patkányokon végzett kísérleteivel minél többet meg akart tudni a növekedési hormonról és a termelésükben komoly szerepet játszó ornitin-dekarboxiláz enzimről, de már rögtön a kutatás elején egy furcsa talányba ütközött. A gondot azok a fiatal patkányok okozták amiket (hogy minden rezdülésre éberen reagáló anyjuk ne marja meg a tudósokat) kivettek a közös alomból, amikor be akarták injekciózni őket. Ezek a példányok ugyanis jóval kevesebb növekedési hormont termeltek, mint a többiek. Schanberg tesztsorozatokkal kimutatta, hogy az érintettek nem a tápszer, a környezet hőmérséklete, vagy más hasonló faktorok miatt nőnek kisebbre, hanem az anyai gondoskodás hiánya miatt. A férfi elhatározta, hogy kerül amibe kerül, de mesterségesen fogja szimulálni ezt a tényezőt, bár fogalma sem volt arról, hogy miképpen is kellene nekivágnia mindennek. Jobb híján egy időre letért az eredeti csapásirányáról és segédeivel, a PhD-jén dolgozó Cynthia Kuhnnal, valamint a labortechnikusként dolgozó Gary Evoniukkal együtt minden idejét a patkánybébik és az őket világra hozó nőstény kapcsolatának megfigyelésével töltötte. A trió tagjai végül megállapították, hogy az anyák rengeteg időt fordítanak kicsinyeik nyalogatással történő tisztogatására.
Schanberg érezte, hogy megvan a talány kulcsa, de mivel értelemszerűen nem követelhette meg beosztottjaitól, hogy azok a hagyományos metódussal gondozzák a kísérleti állatokat, pótmegoldáshoz volt kénytelen fordulni. Ezért Evoniuk egy, a fényképezőgépek lencséjének takarításához használt kefével dörzsölgette a kicsiny rágcsálók hátát, akik ezt követően több hormont és enzimet termeltek, mint korábban. A kutatócsapat vezetője még abban az évben Miamiba utazott egy tudományos konferenciára, ahol megosztotta a felfedezését a gyermekgyógyászként praktizáló Dr. Tiffany Martini Fielddel. A doktornőt hallatlanul érdekelte a neurológus által vezetett csapat munkássága és mivel meg volt arról győződve, hogy azt a gyakorlatban, koraszülött babáknál is lehetne használni, szorosan együttműködött a kutatókkal.
A kooperáció eredménye nem maradt el. Field egy gyengéd, kisdedekre szabott masszázsterápiát dolgozott ki, aminek a szakszerű alkalmazásával ugyanannyi elfogyasztott tápszer mellett gyorsabban nőnek a fejletlen csecsemők, akiknek ráadásul a kórházi tartózkodása is hat nappal rövidebb a kezelést meg nem kapó társaikénál. Mindez azzal jár, hogy gyermekenként hozzávetőlegesen tízezer dollárt takarít meg az amerikai egészségügyi rendszer, ami éves szinten elképesztő, 4,7 milliárdra rúgó spórolást jelent. Sajnos Schanberg nem élte meg, hogy átvehesse a díjat, így az ő elismerését unokája vette át 2014-ben.
3. oldal
Thomas Brock rendkívül izgatott volt. A mikrobiológusnak ugyanis a Nemzeti Tudományos Alapítvány jóvoltából megadatott, hogy gyakornokával, Hudson Freeze-zel együtt a világ legrégebbi nemzeti parkjában, Yellowstone gejzírjeinél kutathasson a legtöbb élő szervezet számára élhetetlen klímában is vígan tenyésző egysejtűek után. Legnagyobb örömére fáradozása nem volt eredménytelen, így 1969-ben felfedezte a Thermus aquaticus névre keresztelt baktériumfajt. A hányattatott sorsú, édesapja korai halála miatt sokat nyomorgó férfi tudta, hogy munkája végre kifizetődött, hiszen a hetven fokos környezetben is boldogan eléldegélő mikroorganizmus megtalálásával és alapos dokumentálásával egy életre beírta magát választott tudományterülete krónikájába. A baktérium szakmai körökben komoly feltűnést keltett, de elsősorban annak igazolását látták benne, hogy még extrém körülmények között is kialakulhat élet és nem igazán foglalkoztak a pálcika alakú mikroorganizmus gyakorlati hasznosításával. Erre egészen a nyolcvanas évekig kellett várni, amikor egy ambiciózus biokémikus a hőt mindennél jobban kedvelő egysejtűvel változtatta meg a genetika történetét.
A negyvenes évei elején járó Kary Banks Mullis különcnek számított pályatársai között. Szakmai hozzáértését senki sem vitatta, ám a többség megdöbbent azon, hogy a magasan képzett szakember jóformán kérkedik azzal, hogy ahogy megfogalmazta, alkalmasint LSD-vel tágítja a tudatát, illetve azt sem rejtette véka alá, hogy tényként kezeli az idegen lények létezését és a csillagjóslás tévedhetetlenségét. Az is osztatlan csodálkozást keltett, hogy rendszeresen kevert hallucinogén anyagokat, amiket aztán saját magán tesztelt le.
A furcsaságai ellenére elhivatott tudós azonban nem hagyta, hogy a kábítószerek irányítsák az életét és alkalmi elhajlásait leszámítva tisztes polgári életet élt. Mivel szerette a kihívásokat, feltett szándéka volt, hogy létrehoz egy technológiát, amivel élő szervezet igénybevétele nélkül lesz lehetséges a DNS sokszorosítása. A rendkívül bonyolult és körülményes procedúra azonban sokáig bukásra volt ítélve, mert a szakaszok lemásolását végző polimeráz nem bírta a DNS két szálának szétválasztásához elengedhetetlen 94-96 fok körüli hőt, a pótlása laboratóriumi körülmények között pedig túl sokáig tartott. Mullis nap nap után azon rágódott, hogy mi lehetne a megoldás a problémájára, amikor kitartó munkája gyümölcseként rábukkant a Thermus aquaticusra. A baktérium beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert gond nélkül sikerült kinyerni belőle a hőséget jól álló alkotóelemet. Ezzel az utolsó akadály is elhárult és 1983-ban megkezdődhetett az örökletes és fertőző betegségek kimutatása mellett a kriminalisztikában és az ősállatok DNS-ének kutatásában is kulcsszerepet betöltő polimeráz-láncreakció diadalútja.
Mullis egy csapásra a legnagyobbak közé emelkedett. Bár modora miatt közel egy évtizedig bulvárhősként kezelték, aki hol azt tagadta, hogy az HIV okozná az AIDS-t, hol pedig fennen bizonygatta, hogy egy másik világból érkezett, fluoreszkáló mosómedvét látott a Kalifornia északi részén lévő erdőkben található kabinjától nem messze, teljesítménye elismeréseképpen 1993-ban megkapta a Nobel díjat.
4. oldal
Az USA déli államaiban nem akadt olyan, állattartással foglalkozó gazda, aki ne rettegte volna az amerikai húslegyet. A rovar nőstényei ugyanis a legkisebb, alig látható sebbe is képesek belepetézni, parazita nyüveik pedig két kurta hét alatt akár egy jól megtermett bikával is végeznek. A farmokon ezért külön embereket alkalmaztak arra, hogy amennyire lehet, távol tartsák őket az állománytól és az állatorvosokra is egy kisebb vagyont költöttek el. A probléma nagyságát jól érzékelteti, hogy az 1950-es években a legyek elleni, megkérdőjelezhető hatékonyságú védekezés, illetve az ennek ellenére bekövetkező tömeges elhullás mai árakon számolva összesen 1,8 milliárd dollárnyi extra kiadást, illetve veszteséget jelentett az időnként a kétségbeesés határára sodródó farmereknek.
A Texasban felnőtt Edward F. Knipling pontosan tudta, hogy az apró bestiák méretük ellenére a ragadozóknál is nagyobb károkat tudnak okozni és sosem feledte el azoknak a puszta megmaradásért küzdő állattenyésztőknek a nyomorát és csalódottságát, akiket a nagy világválság idején nem a bankok, hanem a legyek kényszerítettek térdre. A fertőzött állatok megmentését szolgáló gyógymódokon dolgozó férfit nem hagyta nyugodni a téma, azt követően pedig, hogy megállapította, hogy a faj a húslegyek családjának csak egy igen kis részét adja, biztos volt benne, hogy ki lehetne őket írtani. Szerencséjére 1937-ben a sors összehozta a hasonlóképpen gondolkodó Raymond C. Bushlanddal, akivel hamar szoros barátságot kötött.
A fiatal kutatók hosszasan és lankadatlan kitartással figyelték meg a megannyi család életét tönkretevő rovart mígnem Knipling arra a felfedezésre jutott, hogy bár a hím egyedek szexuálisan igen aktívak, a nőstények monogám természetűek és csupán egyetlen alkalommal párosodnak. Ezt hamarosan Bushland saját, ellenőrzési szerepet betöltő vizsgálatai is megerősítették, így a duó úgy vélte, hogy ha a nőstényeket valahogy rá lehetne szedni azzal, hogy steril hímekkel adják össze magukat, akkor a populáció előbb visszaesne, majd kihalna. Ez viszont egy megoldhatatlannak látszó kérdést vetett fel, jelesül, hogy miképpen is lehetne tömegesen sterilizálni a hímeket? A támogatásban és bátorításban reménykedő tudósok elkövették ezt a hibát, hogy idősebb és tapasztaltabb kollégáiktól kértek tanácsokat, de ezzel csak azt érték el, hogy vagy a képükbe nevettek, vagy atyáskodó stílusban, a nehéz felfogásúaknak fenntartott hangnemben közölték velük, hogy a legyek kasztrálása lehetetlen, ezért ha egy mód van rá, álmodozás helyett térjenek vissza a munkájukhoz. Olyanok is jócskán akadtak, akik rossz viccnek tartották, hogy bárki is a legyek nemi életét kutassa, amikor pedig megtudták, hogy minderre a szövetségi kormánytól szereztek pénzt, közönséges pénzkidobásnak nevezték a páros ténykedését.
A cimborákat mérhetetlenül letörték az arrogáns válaszok, szomorúságuk pedig csak fokozódott, mert a második világháború alatt abba kellett hagyniuk a legyekkel való foglalatoskodást és a trópusi betegségeket terjesztő rovarokra kellett fókuszálniuk. Japán kapitulációja után a barátoknak el kellett válniuk. Knipling Washingtonba került, Bushland pedig Texasban folytatta a közösen elkezdett, de igen kevés eredményt hozó munkát. A nagy áttörésre egészen 1950-ig kellett várni, amikor Knipling kezébe került a Nobel-díjas Dr. Hermann J. Muller egy, az atomháború rémséges utóhatásairól szóló cikke, amiben arról is szó esett, hogy a kísérletei közben a sugárzásnak kitett gyümölcslegyek képtelenné váltak a szaporodásra, így alighanem ez a sors várna az emberiség egy esetleges kataklizmát túlélő tagjaira is.
Knipling alig merte elhinni, amit olvasott és még aznap felvette a kapcsolatot Mullerrel, aki arra biztatta, hogy kamatoztassa az ő eredményeit. A kutató ezután értesítette régi harcostársát és eleinte egy röntgengéppel, majd pedig némi radioaktív kobalttal tették terméketlenné a legyeket. Az út innentől kezdve mind simábbá és simábbá vált. 1953-ban Curaçao kicsiny szigetének lakói drámai hangvételű levélben kérték a tudósok segítségét, mivel a húslegyek megtizedelték a megélhetésüket jelentő kecskeállomány. A terveknek megfelelően több millió, szaporodni képtelen hímet eresztettek szabadon és legnagyobb örömükre minden pontosan úgy alakult, ahogy azt remélték. Bebizonyosodott, hogy az amerikai húslégy legyőzhető. Kormányzati támogatással és a helyi farmerszövetségek aktív részvételével 1959-re a legjobban érintett államban, Mississippiben nyoma sem maradt a rovaroknak, 1966-ra pedig már az Egyesült Államok területéről is eltűntek a gyűlölt kártevők. A sors szomorú iróniája, hogy bár mindössze negyedmillió dollárba kerülő kutatás már az első évben a sokszorosát hozta vissza annak, amit kiadtak rá, a kormányt pazarlással vádoló, de a tényeket nem ellenőrző csoportok még az 1990-es években is gyakran hozták fel elrettentő példának, hogy a központi kormányzat a legyek szexuális szokásainak tanulmányozására szórta el a kisemberek véres verítékkel megkeresett fizetéséből levont adót.
5. oldal
A nyolcvanas évek első fele katasztrofálisan alakult az Amerikai Egyesült Államok számára. Az ország még mindig az 1979-es iráni olajválság káros hatásait nyögte, ráadásul a gazdasága recesszióba hajlott és az infláció még a hivatalos források szerint is elérte a 13,5 százalékot. Egyetlen mutató volt csupán, ami szárnyalt: a mind riasztóbb méreteket öltő munkanélküliségé. Hogy a helyzet még csüggesztőbb legyen, a bankok egymás után dőltek be, és a hitelpiac is a teljes káosz felé haladt. A kölcsönök kihelyezésével foglalkozó vállalatok 1980-ban 4,6, egy évvel később pedig 4,1 milliárd dolláros veszteséggel zárták az évet. Összehasonlításképpen érdekesség, hogy az évtized elején a bruttó magyar államadósság 11,45 milliárd dollárra rúgott.
Ilyen gazdasági környezetben meglehetős bátorságot igényelt az elvontabb témákkal foglalkozó kutatóktól, hogy extra forrásokért szálljanak síkra, de a fekete lyukak összeütközését vizsgáló Larry Smarr nem tartozott a gyávák közé. A fizikust rendkívüli módon zavarta, hogy míg a Japánban található, illetve Európa nyugati részén lévő felsőoktatási intézményekben egyre több és több az összetett kalkulációkhoz nélkülözhetetlen szuperszámítógép, addig hazájában jóformán közelharcot kell vívnia a többi oktatóval ahhoz, hogy egy kis ideig használhassa a csekély számú masina egyikét. Ezért 1982-ben papírra vetette „Szuperkomputer-ínség az amerikai egyetemeken” címre keresztelt dolgozatát, amiben a helyzet azonnali és gyors megoldásért szállt síkra. Mindez nem kevés kockázatot rejtett, mert Smarr könnyedén a sajtó és a karrierjüket ápolni akaró szenátorok kereszttüzében találhatta volna magát, ám végül merész kiállása négy évvel később nem várt eredményt hozott. Ahelyett, hogy mindössze ő kapott volna egy minden igényt kielégítő gépet, a tudóst kinevezték egy informatikai fejlesztéseket irányító intézet élére, így módjában állt felszámolni az áldatlan állapotokat.
Az egyetemek és főiskolák professzorai innentől kezdve nagyságrendekkel könnyebben tudtak kommunikálni egymással, de mivel a hálózat nem igazán volt felhasználóbarát, a szervezet két munkatársa, Marc Andreessen és Eric Bina megalkották az X Window System operációs rendszer alatt futó böngészőjüket, az xmosaicot. Ennek egy erősen átalakított változata pár évvel később Mosaic néven indítitta el a kilencvenes évek internetforradalmát, egyben illusztrálta, hogy még egy olyan, elsőre pillantásra kevesek hasznával járó dolog, mint a fekete lyukak megfigyelése is kihathat mindannyiunk életére.
Összességében, belegondolni is rémisztő, hogy milyen drámai következményekkel járt a cikk elején említett Proxmire és a hozzá hasonlók ámokfutása. Ám a történelem szerencsére az időnként teljesen értelmetlennek vagy érdektelennek tűnő, ám mint ahogy láthattuk, ilyen vagy olyan formában, de komoly hasznot hajtó témákban elmélyedő tudósokat igazolta. Éppen ezért, ha egy sajtóterméket olvasva egy viccesnek tűnő, vagy első pillantásra kizárólag közpénzek kreatív eltulajdonításához használható kutatás részleteit tárják elénk, gondoljunk a cikkben tárgyalt példákra és ne a lehető legrosszabbat feltételezzük a tudomány embereiről.
