- Kérjük az öveket becsatolni!
Légiutas-kísérőnek lenni remek dolog lehet. Mindenféle csodás városban járhatsz, ingyen repülsz, megdézsmálhatod a gép rövidital készletét, érdekes emberekkel ismerkedhetsz meg. És időnként a hullájuk mellett ébredsz a hotelben egy alkohollal teli este és éjszaka után. Bepánikolsz, menekülsz, kapkodsz, menekülsz, igyekszel normálisan viselkedni - a legjobb úton haladsz afelé, hogy egy jól kifejlett paranoia gazdája légy. És színre lép az FBI is.
Cassie (Kaley Cuoco - az Agymenők Pennyje) élete lehet, hogy kissé ingatag lábakon állt eddig, de egy gyilkosság ártatlan(?), memóriazavarral küzdő, szétcsúszott majdnem-szemtanújaként immár az összeomlás szélén egyensúlyozik, és az sem túlságosan megnyugtató, hogy csak a kérdőjelek gyülekeznek a történetben.
A HBO sorozata egy, a tudattalanról szóló, a memória, a másnap és az alkoholtól kiütött, alvásba alámerülő agy mellék-főszereplésével megalkotott kusza de izgalmas történet. A főhős cinikus humora és az önmagával, vagyis a meggyilkolt egyéjszakás kapcsolattal (Alex – Michiel Huisman) folytatott párbeszédei groteszkké, viccessé de valahol szomorúvá is teszik a sorozatot.
A légikísérő krimi, dráma, fekete humorral nyakon öntve és mellékesen emberkísérlet, ahol arra keressük a választ, hogy mennyire megbízható az emlékezetünk.
Emellett Cassie úgy issza a vodkát, mint más a vizet, és nem azért, mert a színük ugyanolyan. De mi az alkohol szerepe? Kapaszkodó? Stresszcsökkentő? Gondűző? Esetleg a memória munkára sarkallásának, a végzetes éjszaka felidézésének varázsitala? És mi köze van ehhez a gyermekkori élménynek, ami egy vadászatról szól? Kicsoda Miranda és mennyit tud az FBI? Tényleg kémek csatájába, nemzetközi játszmákba keveredett hősnőnk?
A sorozat erősen indít, csapong, de nem kapkod. Végig feszes tempót diktál a kezdeti, 10 perces előtörténetnek is beillő bevezető után. A lazaságot innentől szinte elfelejthetjük és macska-egér játékba vált át.
A légikísérő a párbeszédek terén elég jó teljesítményt nyújt és a korábban emlegetett humoros/dramedy részek is ott bukkannak fel legfeljebb, ahol lélegzetvételnyi szünetet tartunk a történetben egy italozós (mindig italozós!) találkozás erejéig, de a flashbackek és a hullával beszélgetések ezeket is groteszk-morbid köpenybe burkolják.
Emellett Cassie egyszerre hasonlít egy menekülő nyúlra és egy idegösszeroppanás szélén egyensúlyozó ravasz rókára. Képzavar? Ez a kettősség is a sorozat előnyére válik, ugyanis az új fordulatok, szereplők megjelenésével, valamint a tudatalatti és a valós nyomozás előrehaladtával sem érezhetjük azt, hogy sejtjük mi történt valójában. Emlékfoltokat, hátteret, elméleteket, aggódó barátokat, ellenséges (vagy annak tűnő) nyomozókat, rejtélyes figurákat kapunk, akik a gyilkosság felett köröznek.
Kapunk tehát egy civil „kémet” és egy civil „nyomozót” egy személyben, aki a régi normális(?) életét akarja csak visszakapni, de a hullámok a 10. perc óta átcsapnak a feje felett. Megússza végül? Kiderül ki volt a gyilkos? És ha maga Cassie az, csak nem emlékszik rá? Miért van a nyomában a késsel hadonászó nő? Egyelőre egyik kérdésre sincs válasz, de ki tudja, hátha néhány rész múlva kiderül, hogy a kertész volt a gyilkos.
