A fenti képen egy emberi tüdőről készült CT-felvétel látható, amely központi szerepet játszott egy pszichológiai felmérésben. Vessünk tehát még egy pillantást a képre, és gondolkodjunk el azon, hogy mennyi ideig is tartott, amíg észrevettük rajta a gorillát.

Trafton Drew és kollégái pontosan ezt vizsgálták kutatásuk során, amelynek célja annak igazolása volt, hogy amikor az emberek valami konkrét dolog, például rákos sejtek fehér csoportjai után kutatnak egy felvételen, sokszor elsiklanak a képen feltűnő egyéb érdekességek fölött. Ami pedig még meglepőbb: ez a legrutinosabb radiológusokkal is megesik.

A kutatás eredményei kapcsán többen úgy vélik, hogy ez a fajta szelektív vakság nagyon veszélyes lehet, különösen az orvosi diagnosztikában. Más vélemények szerint viszont pontosan a hasonló, óriási összpontosítást igénylő feladatok elvégzése során bizonyulhat hasznosnak a nem releváns faktorok kizárásának képessége.

Az eltűnő gorilla ötlete egy másik, azóta híressé vált, 1999-es kísérletre vezethető vissza, ahol a kutatók egy rövid, kosárlabdázó emberekről készült videofelvételt vetítettek le a résztvevőknek. A feladat az volt, hogy számolják össze, hány passzt hajtanak végre a fehér ruhába öltözött játékosok. A felvétel felénél egy gorillajelmezbe öltözött alak vonult át a játéktéren, és még egy rövid táncot is lejtett, ezt azonban a résztvevőknek több mint fele észre sem vette, annyira a számolásra koncentráltak.

Ezt a vonalat vitték tehát tovább mostani kísérletükben a kutatók, akik kíváncsiak voltak arra, hogy a szelektív vakság az egész életükben felvételeket elemző és a szokásostól eltérő után kutató szakértőket is érinti-e. Korábbi kísérletek már előrevetítették, hogy ez lehet a helyzet, egy alkalommal például olyan mellkas-felvételeket mutattak egy csapatnyi radiológusnak, amelyeken hiányzott a páciens kulcscsontja, hatvan százalékuk azonban nem észlelte az anomáliát.

Az új kutatás során Drew és társai 24 röntgenorvosnak adták ki azt a feladatot, hogy öt páciens CT-felvételeit nézzék át daganatos elváltozások után kutatva. Egy ilyen vizsgálat során a szakértőnek a tüdő több száz, számítógépen megjelenített szeletkéjét kell átvizsgálnia kis fehér sejtcsoportok után kutatva. A legrutinosabb radiológusok egy-egy ilyen csomaggal három percnél rövidebb idő alatt végeznek.

A kutatók az első négy beteg esetében nem változtattak a felvételeken, az ötödik páciens tüdejéről készült 239 kép közül azonban ötre rászkenneltek egy-egy gorillát. Első feltűnésekor a rajzfilmfigura még halványabb, 50 százalékos átlátszóságú volt, a következő felbukkanáskor már kicsit erősebben látszott, a harmadik felvételen volt a legfeltűnőbb, majd a következő két előfordulás folyamán ismét elhalványult.

A 24 résztvevőből mindössze négyen vették észre gorillát, pedig a kutatók a radiológusok szemmozgását is követve megállapították, hogy többségük pillantásra hosszabb időszakokra megpihent a rajzfilmfigurán, mégsem vették azt észre. Drew ezt követően 25 orvosi képzettséggel nem rendelkező felnőttel is megejtette a kísérletet: közülük egyetlen egy sem észlelte a gorillát a felvételek közt.

Ahogy az 1999-es kísérletben, itt is az akadályozta a résztvevőket a gorilla észlelésében, hogy egy másik, nagy figyelmet igénylő feladatra koncentráltak. Ahogy az várható és remélhető volt a radiológus szakértők az eredeti feladatot jóval nagyobb sikerrel hajtották végre, mint a laikusok, és a rákos csomók 55 százalékát felismerték, az orvosi képzettség nélküli csoport 12 százalékos sikerével szemben. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy nem kell különösebben aggódni a szakértők szelektív vaksága miatt, hiszen a kitűzött feladatban, vagyis a daganatok keresésében nagyon is hatékonyak tudtak lenni, valószínűleg pontosan azért, mert arra koncentráltak, és automatikusan kizárták az oda nem illő tényezőket.