1. oldal
Olvasóink közül alighanem sokan emlékeznek még a kvarcjátékoknak nevezett, egyszerű kis készülékekre, amik sok diákot segítettek át egy-egy fullasztóan unalmas tanórán. A mai szemmel megmosolyogtató masinák hallatlan népszerűségnek örvendtek a keleti blokk államaiban, ahol a lakosság java részének a hagyományos értelemben vett kézikonzolok nem, vagy csak aranyáron voltak elérhetőek. A játékgépeknek a mai napig komoly kultuszuk van. A legtöbb posztkommunista országban évente legalább egy találkozót biztosan tartanak a kis gépek rajongói, akiknek fanatizmusát jól mutatja, hogy egy jobb állapotban lévő darabért másfél millió forintot is megadnak.
Azt viszont kevesen tudják, hogy ezek a nagyrészt orosz gyártmányú készülékek egy hidegháborús katonai programnak köszönhetik a létrejöttüket. Utazzunk hát vissza 1947-be, és nézzük meg, hogyan is indult a kvarcjátékok története!
Alexander Alexanderovics Ivankov elektronikai karrierje nem indult zökkenőmentesen. Az 1919. március huszonhatodikán született, szárnyaló szellemű, frissen diplomázott mérnököt, aki elkövette azt a hibát, hogy a háborús időszak csúcspontján sem tett lakatot a szájára, hazaárulás vádjával 1942-ben életfogytig tartó kényszermunkára ítélték. A verdikt lényegét tekintve semmiben sem különbözött a halálbüntetéstől, hiszen a lágerekben embertelenek voltak a munkakörülmények. A korabeli feljegyzések szívszorítóak. A táborokban őrzött személyek átlagosan kilenc hónapig bírták elviselni mostoha sorsukat, mielőtt szervezetük az elemi tápanyagszükségletet is alig fedező étkezés, valamint a hideg és a betegségek miatt végzetesen legyengült volna.
A gyenge fizikumú Ivankov, aki szeptemberben kezdte meg büntetését, pontosan tudta, hogy ha nem teszi magát pótolhatatlanná a tábort őrző keretlegényeknek tett szolgálatokkal, nem éri meg az év végét. Így élete kockáztatásával ötven méter rézdrótot, egy rossz katonaköpenyt, nadrágot, egy vödröt, némi festéket, valamint, egy, az őrszemélyzet által viselt sapkát lopott, és innen-onnan szedett hulladékfa segítségével egy kerekeken mozgó, elmés szerkezetet, egy „ál-őrt” fabrikált. A készülék, ha kikötötték valamihez, korlátozott mozgásra is képes volt, valamint, ha a megfelelő nyílásába illesztettek egy öngyújtót, tüzet is tudott csiholni.
Mindez kapóra jött a tábort felügyelő katonáknak, hiszen az állandó hófúvásban messziről lehetetlen volt megmondani a különbséget az ál-őr, és egy cigarettázó fegyveres között. Ivankov jutalomképpen letehette a csákányt, írnoki beosztást kapott, kiemelt fejadagban részesült, és a helyi viszonyokkal tisztában lévő smasszerek meghagyták a legizmosabb és legkegyetlenebb rabok közül választott kápóknak, hogy ha védencüknek egy haja szála is meggörbül, agyon lesznek lőve. Ivankov így, amennyire ez egyáltalán lehetséges, békében és biztonságban élhetett a haláltáborban.
2. oldal
A bizarr idill azonban nem tartott sokáig. Egy részeg őr fecsegése miatt mindenki lebukott, és a 20-1541-es sorszámot viselő férfit öt katonával együtt a táborparancsnok által vezetett rögtönítélő bíróság elé állították. Az őröket egy formális tárgyalás után agyon is lőtték, de Ivankov életben maradt, mert a parancsnok rájött, a szovjet hadigépezet tudná használni a zseniális rabot. Elvégre, ha ilyen mostoha körülmények között képes volt egy efféle műszaki csúcsteljesítményre, akkor ha minden segítséget megkap, akár valódi csodafegyvereket is kifejleszthet.
Pár levél megírása, és néhány távirat elküldése után minden el is volt intézve. Ivankov büntetését „adminisztratív okok” miatt felfüggesztették. Tehát nem kapott kegyelmet, csak eltekintettek az ítélet végrehajtásától, ami azt jelentette, hogy bármikor visszakerülhetett a kényszermunkatáborba. Minderre pszichológiai okok miatt volt szükség, hogy a férfi egyszerre érezze magát kegyencnek, és szorongatott helyzetben lévő, megbocsátást nyert bűnösnek.
A terv bevált. Ivankov tovább tökéletesítette Gulágon született találmányát, és az orosz hadsereg komoly sikerrel használta az önjáró gépet a német mesterlövészek ellen. A tiszta ruhába bújtatott, a fejrészénél rongyokkal körültekert eszköz úgy nézett ki, mint egy katona, aki meg akarta óvni arcát a hidegtől, így vonzó célpontot kínált a lesipuskásoknak. Akiket, miután lövésükkel kiadták a helyüket, egy orosz orvlövész terített le. Ivankov ezen kívül egy magas szakítószilárdságú műanyag hálót is készített, ami a tankokra szerelve alkalmas volt a gyalogsági kézigránátok visszapattintására.
A háború után az ekkor már tizedesi rendfokozatot viselő férfi rettegett attól, hogy a milliók által várt béke a legszörnyűbb rabságot hozza el számára, de legnagyobb szerencséjére, nem így lett, hanem egy új, minden korábbinál izgalmasabb munkakörrel bízták meg.
Sztálin, aki szentül hitte, hogy egy pár évig tartó békeidőszak után ismét háborúra kerül sor, fokozta a katonai termelést. Csakhogy, a tankokhoz sofőrök, a repülőgépekhez és bombázókhoz pedig pilóták kellettek, akiknek a kiképzése időbe került. Ám mivel gyakoriak voltak a meghibásodások, az értékes szakemberek százai vesztek oda a kigyulladt roncsokban.
Ivankov feladata az volt, hogy kitalálja, hogyan lehetne biztonságos módon szimulálni a tankcsaták, és a légi harcok körülményeit, hogy a katonák addig se lustuljanak el, ameddig a többi mérnök kijavítja a járművek hibáit. A férfi megtanult nem visszakérdezni, így bár erős kételyei voltak, hogy meg tud-e felelni a nem mindennapi kihívásnak, tisztelgett, és beletemetkezett a szakkönyveibe. Hamar kiderült azonban, hogy a szovjet bürokrácia végzetes hibát ejtett, és nevetségesen alacsony, harminckétezer rubelre, és hetvenöt kopejkára rúgó költségvetést biztosított csak számára.
Ez ugyan egy háztartásban elképesztő summa volt, hiszen a gyári munkások havibére 12-30 rubel között ingadozott, egy irodista pedig néha még ennyit sem vitt haza, de komoly kísérletekhez nem volt elegendő. Mivel ekkor már lezárták a hetedik ötéves terv főbb számait, 1950-ig semmiféle trükkel nem volt mód arra, hogy plusz forrásokhoz jusson.
3. oldal
Ivankov, akit megedzettek az évek, nem esett kétségbe. Elhatározta, kerül amibe kerül, de eredményt fog felmutatni. A terve a maga nemében briliáns, és egyszerű volt. Saját élményei alapján tudta, hogy egy sofőrnek, vagy pilótának mindenekelőtt jó szem, és reflexek kellenek. Így hosszas tűnődés után felskiccelt egy panellakás méretű, három és fél tonnát nyomó, primitív, félig mechanikus játékgépet.
Az Ivankov–47-nek nevezett alkotásban többé-kevésbé pontosan lehetett szimulálni, hogy milyen is egy repülőgép, vagy tank vezetése. Ha a játékos nem reagált elég gyorsan a felvillanó fényekre, akkor elvesztett egy életet, három próbálkozás után pedig kilőtték.
Megjegyzendő, hogy hasonló ötletre épült Thomas T. Goldsmith Junior „katódsugárcsöves szórakoztató készüléknek” keresztelt játéka is, amit sokan tévesen az első játékkonzolnak tekintenek, holott ez a megtiszteltetés a mára sajnos szinte teljesen elfeledett Ivankov gépét illeti.
Mivel a költségesebb megoldások szóba sem jöhettek, kénytelen volt a minimumban gondolkozni. A legnagyobb gondot a képernyő jelentette. A szükséges speciális üveglap, és a kvarckristályok túlságosan is drágák lettek volna. Az orosz zseni viszont hamar megtalálta a megoldást, mégpedig a krumpli képében. Köztudomású, hogy a krumpli elemként is használható, és igen jól vezeti az elektromosságot.
Nem volt hát más dolga, mint hézagmentesen kitölteni a játékteret méretre vágott, friss, nyers krumpliszeletekkel, majd beléjük karcolni a játékteret, és felhelyezni a diódákat. A színes fényhatásokat a lehető legközönségesebb módon ráfestették a burgonyára.
A géppel csakis teljes sötétségben lehetett játszani, mert a halványan derengő krumpli-képernyő minősége gyalázatos volt, de a célnak megfelelt. A fejlesztés nagyon lassan haladt, mert a masina működése alkalmanként hétszázötven kiló, pontos méretarányok szerint felaprított, friss burgonyát igényelt. Hogy ezt az iszonyatos mennyiséget biztosítani tudja, Ivankov kénytelen volt alkudozni a közelben lévő termelőszövetkezetek vezetőivel. A konyhai munkák sem mentek gördülékenyen, ameddig el nem tudta érni, hogy egy megbízható, nyugdíjba vonult katonanőkből álló konyhásnéni-különítmény a keze alá dolgozzon. A prototípushoz összesen tizennégy tonnányi krumplit használtak fel, miközben a lakosság java része éhezett.
4. oldal
Végül, 1953. március 4-én eljött az éles tesztüzem napja. A feltaláló szíve a torkában dobogott, ám izgatottsága hamar páni félelemmé fokozódott, amikor rájött, hogy nem csak a hadsereg legmagasabb rangú tábornokai, hanem maga Sztálin is eljött megnézni a gépet. A grúz diktátor akarta ugyanis elsőnek kipróbálni a masinát.
Eleinte úgy tűnt, hogy minden rendben zajlik majd. Sztálin körülbelül négy perc alatt vesztette el a három életét. Ha ekkor abbamarad a játék, máshogy alakul a történelem, de az egyik katonatiszt, bizonyos Oleg Ostyenko is le akarta tesztelni az eszközt. Ostyenko egy jó negyedóráig bírta a szimulációt, azaz több mint tíz percet vert Sztálinra.
Az önkényúr, aki nem hagyhatta, hogy legyőzzék, nyolc órán keresztül azon volt, hogy megdöntse tábornoka rekordját, de hat percnél tovább egyszer sem sikerült életben maradnia. A túlzásba vett igénybevételtől a krumpli megsült, a készülék pedig használhatatlanná vált.
Sztálin őrjöngött, és szabotázsról ordibált. A teremben lévőkről vastagon folyt a víz. A beavatottak pontosan tudták, hogy a diktátor nem tud veszteni. A retorzió nem maradt el. Ivankovot, Ostyenkót, a krumplipucoló és daraboló asszonyokat, sőt, még a termést eladó TSZ-elnököket is azonnali hatállyal letartóztatták.
A vád a Szovjet Népköztársaság erőforrásaival való visszaélés mellett gyilkossággal, drogcsempészettel, illegális játékbarlang-üzemeltetéssel, tilosban parkolással, vasúton való blicceléssel és utcai köpködéssel is kiegészült. Ilyen vádak mellett nem lehetett kétséges az ítélet.
Ám Ivankov másodszor is megmenekült a halál karmából. A megszégyenült Sztálin, aki teljesen elszokott attól, hogy alulmarad, annyira felidegesítette magát a vereségen, hogy agyvérzést kapott. Mivel a paranoid férfi rettegett attól, hogy egy este az orgyilkosok rátörik az ajtót, egy speciális biztonsági szobában aludt, amit csak másnap estére tudtak feltörni. A félig megbénult Sztálin talpnyalói, felismerve, hogy még egy ilyen lehetőségük nem lesz, nem hívtak hozzá orvost, így a gonosztevő 1953. március 5-én nagy fájdalmak közepette elhalálozott. A hatalmat átvevő klikk hálája jeléül mindenkit szabadon engedett.
5. oldal
Ivankov visszatérhetett a kísérleteihez, ám azok nem haladtak túl jól. A sok szenvedésen átesett tudós, bár még csak harmincnégy éves volt, teljesen kiégett, és korábban oly briliáns elméje is megkopott. A viselkedése napról napra furcsább lett. Eleinte csak olyan apróbb különcködéseket engedett meg magának, mint a rímekben való beszéd, vagy hogy mindenkit „Teáskannának” szólított, és időnként megdobta a vele tárgyalókat egy marék teafűvel.
Ám amikor már negyvenhat órája kényszeresen ragaszkodott ahhoz, hogy ő tulajdonképpen nem is Ivankov, hanem hét, egymás nyakában ülő mókus, akik közül a legfelsőnek emberfeje van, és mágneslemezeket rejtett el a közelben lévő fák odvaiba, nem volt mit tenni. Bolondok házába kellett szállítani. Miután az intézetben megpróbálta levágni a saját heregolyóit, hogy „el tudjon tenni egy kis mogyorót télre”, megduplázták a gyógyszeradagját. Így a férfi élete utolsó éveit szinte teljes katatóniában élte le, és a zárt osztályon halt meg, 1968. február huszonkilencedikén.
Műve azonban nem enyészett el. A Szovjetunió, és a csatlósállamok tudósai sokáig azon voltak, hogy továbbfejlesszék a kezdetleges gépet. Kádár János nem lelkesedett azért az ötletért, hogy Magyarország részt vegyen a kutatásokban. Kevesen tudják, de az első titkár híressé vált mondata, a „krumplileves az legyen krumplileves” egy, az Ivankov–47 gyártásáról való vitán hangzott el először.
A játékgép csillaga viszont magyar részvétel nélkül is egyre feljebb és feljebb ívelt. A technika fejlődésével radikálisan lecsökkent a súlya és a mérete, az idők enyhülésével pedig már nem katonai kiképzőeszközként, hanem egy a szovjet ipar diadalát mindennél ékesebben jelző szórakoztató elektronikai csúcsteljesítményként kezelték.
Ám volt valami, amivel nem számoltak. A japán gazdaság is szemet vetett a kvarcjátékokra, és a Nintendo több ilyen masinát is készített anélkül, hogy licencdíjat fizetett volna. Ez önmagában is elég komoly baj volt, de a helyzetet még tovább rontotta, hogy a Nintendo a hatékonyabb munkaszervezés miatt olcsóbban tudta kínálni portékáját.
Az oroszok szokatlan módon eleinte diplomáciai úton igyekeztek rendezni a kérdést, és arra törekedtek, hogy felosszák a világpiacot. A japán fél viszont nem volt hajlandó komolyan venni a tárgyalásokat. Megesett, hogy alkuszaik háromnegyed órán keresztül szőke nős viccekkel traktálták a teljesen ledöbbent orosz külkereskedelmi ügyintézőket, majd ragaszkodtak hozzá, hogy a Pretty Woman dallamára adják elő követeléseiket egy Tokió belvárosában lévő karaoke-bárban.
A szovjetek kutyaszorítóba kerültek. A raktárak tele voltak eladatlan játékgépekkel, így az azokat elkészítő gyárak, illetve az értékesítésükkel megbízott vállalatok a csőd szélére kerültek. Az állandó valutahiánnyal küzdő országnak pedig égető szüksége volt a kvarcjátékokért kapott pénzre.
6. oldal
A delegáció tagjai, miután egy másfél napig zajló, döntetlenre végződő gombfoci meccset követően egyértelművé vált számukra, hogy szavakkal semmire sem mennek majd, a KGB segítségét kérték. A rettegett titkosszolgálatnál hamar ki is dolgoztak egy ravasz tervet a cég első számú kulcsemberének, Shigeru Miyamotonak a meggyilkolására.
A "Luigi-hadművelet"-nek keresztelt akció forgatókönyve szerint egy, mesterségesen elkábított komodói varánuszt rejtettek volna el a férfi éjjeliszekrényében, akit az ajtó kinyitásának hangjára feléledő, vérszomjas hüllő cafatokra marcangolt volna. Mivel Japánban akkoriban ez volt a harmadik leggyakoribb halálozási ok a szívroham, és a szexuális célú poliphasználat mellett, senki sem gyanakodott volna merényletre. Azonban, mint történetünk során annyiszor, a véletlen ismét közbeszólt.
Mario atyja ugyanis két nappal a gyilkossági kísérlet előtt eladta a lakását egy vak bárzongoristának, akit teljesen véletlenül szintén Shigeru Miyamotonak hívtak. Az éjszakai életet élő, bohém zenész csak enni járt haza, a szekrényeket ki sem nyitotta, és csak akkor vette észre, hogy valami nem stimmel, amikor a ragadozó oszlásnak indult testének bűzét már a ruháiból áradó kocsmaszag sem tudta elnyomni.
A KGB-nél értelemszerűen csalódottak voltak, hogy az orvtámadás nem járt sikerrel, de volt B-tervük. Heti tizenkét Donald kacsás rágógumiért, és egy alig használt balalajkáért felbéreltek egy tizenhárom éves újságos fiút, hogy minden nap hajnali háromkor csöngessen be a célszemélyhez. Miyamoto három hétig bírta idegekkel, utána összeroppant a pszichikai terror alatt, és gondolkodás nélkül aláírta a partneri szerződést. A sors furcsa fintora, hogy a gyerek, Kenji Ichigoya később a Sega vállalati központjának karbantartóbrigádját vezette harminckilenc hosszú éven át.
Az ezt követő évtizedek során az Ivankov–47 története szűkölködik érdekes eseményekben. De azt mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a zseniális feltaláló főművének egy továbbfejlesztett változata a vasfüggöny lehullása után bejárta az egész sajtót. Borisz Jelcin személyesen mutatta be az első orosz mozgásérzékelős ritmusjátékot, a танец танец революция-t.
Ez volt tehát Alexander Alexanderovics Ivankov alkotásának hiteles története. A magunk részéről reméljük, hogy a jeles férfiú annyi évtized teljes mellőzöttsége után, még ha csak posztumusz is, de megkapja a neki kijáró elismerést.
