Az Alfa Centauri B bolygójának múlt havi bejelentésével az ismert exobolygók száma 825-re emelkedett. A Naprendszeren kívüli planéták detektálása rengeteget fejlődött és óriási hangsúlyt kapott az elmúlt két évtizedben. De mi a helyzet a saját házunk táján?
A 18. század végén detektálták az Uránuszt, majd csaknem egy évszázaddal később a Neptunuszt, 1930-ban pedig az azóta törpebolygóvá „visszaminősített” Plutót. Évszázadok óta izgatja azonban a csillagászokat az a kérdés, hogy vannak-e további bolygók a Naprendszerben. A rejtélyes X-bolygó története 1781-ig nyúlik vissza, amikor William Herschel angol csillagász a Bika csillagkép csillagait vizsgálva egy furcsa, homályos égitestre lett figyelmes. Az objektum pár nap alatt elmozdult a háttérbeli csillagokhoz képest, így Herschel arra következtetett, hogy egy üstökösről lehet szó. Az égitest további tanulmányozása aztán fényt derített arra, hogy a Naprendszer hetedik bolygójáról van szó, amely az Uránusz nevet kapta.
Az Uránusz pályájának tanulmányozása vezetett a Neptunusz felfedezéséhez. A bolygó mozgásából kimutatható volt, hogy azt egy még távolabbi objektum gravitációs hatása befolyásolja. A pályaadatokat elemző matematikusok jóval a hivatalos, távcsöves felfedezés előtt pontosan kiszámolták a nyolcadik bolygó helyét, és 1846-ban valóban sikerült is megtalálni az égitestet a megjósolt pozícióban.
Az Uránusz és a Neptunusz pályaadatainak további analízise azonban azt sugallta, hogy még mindig kell lennie egy ismeretlen objektumnak, amely a bolygók a mozgását befolyásolja. Megkezdődött tehát a kilencedik bolygó utáni kutatás, és elsőként Percival Lowell amerikai csillagász állt elő a lehetséges jelöltek listájával. Lowell halála után pár évvel végül Clyde Tombaugh azonosította a Plutót, és a többség meg volt győződve, hogy ezzel teljessé vált a Naprendszer bolygócsaládja.
1978-ban azonban a Pluto holdjának, a Charonnak a felfedezése ismét beindította az X-bolygó körüli vitákat. A Charon pályájának segítségével meghatározták ugyanis a Pluto tömegét, és ez alapján világosnak tűnt, hogy a kilencedik bolygó egyszerűen túl apró ahhoz, hogy az Uránusz és a Neptunusz pályájában kimutatott perturbációk okozója legyen.
1989-ben a Voyager‒2 elrepült a Neptunusz mellett, és kiderült, hogy az égitest kisebb tömegű, mint azt korábban a szakértők gondolták. Ezen a tudás birtokában újra áttekintve a pályaadatokat, a csillagászok arra jutottak, hogy a legkülső bolygók pontosan úgy viselkednek, ahogy várható, és az észlelt perturbációk esetében valószínűsíthetőn döntően mérési hibákról lehet szó. Az X-bolygót ezzel gyakorlatilag hivatalosan halottnak nyilvánították, de mint láttuk, ez korábban sem feltétlenül jelentette a történet végét.
A Kuiper-öv kapcsán végzett legutóbbi kutatások alapján még ismét felmerült egy eddig felfedezetlen bolygó létezésének lehetősége. A kisbolygóöv a Neptunuszon túl található, és nagyrészt jeges aszteroidák alkotják. Azt gondolnánk, hogy az itt található égitestek száma fokozatosan csökken, ahogy az övön belül egyre távolabb helyezkednek a Naptól, míg végül a kisbolygókkal tarkított régió lassan a semmibe vész, azonban nem ez a helyzet. A Pluto pályája mögött, körülbelül 48 csillagászati egységnyire a Naptól, az úgynevezett Kuiper-szirt vonalában hirtelen lecsökken a kisbolygók száma. Az egyik elképzelhető magyarázat a rejtélyre egy, a kisbolygóövön túl található bolygó lehet, amely külső peremet ad a régiónak. Lehetnek persze más lehetőségek is, de ezt sem szabad kihagyni a pakliból.
A Voyager és a Pioneer szondák a Naprendszerből kifelé haladva ugyan nem találkoztak semmiféle nagyobb égitesttel a Kuiper-szirt környékén, ez azonban tulajdonképpen várható is volt. Az űr hatalmas, és igen kicsi annak az esélye, hogy egy elhaladó űrszonda pont akkor keresztezi egy felfedezetlen bolygó pályáját, amikor ez utóbbi is arra jár. A földi és űrbéli távcsöves megfigyelések egyelőre nem mutatnak semmi újat, de amíg a szakértők nem fejtik meg a Kuiper-szirt létezésének okát, az X-bolygó létének kérdése megválaszolatlan marad.
 
