1. oldal
Arkansas államban példátlan kivégzési hullámba kezdtek a büntetés végrehajtók: nyolc nap alatt négy elítéltet öltek meg méreginjekciókkal, de április elején még arról volt szó, hogy 11 nap alatt 7 fegyenccel végeznek hasonló módon. A sietség oka, hogy rövidesen lejár az egyik nehezen beszerezhető méreg, a midazolám szavatossági ideje. Bár halálbüntetés helyességének vagy helytelenségének kérdésén is hosszasan lehetne vitatkozni, cikkünk témája jelen esetben nem ez, hanem az, hogy pontosan hogyan, és miért épp így vetnek véget a hatóságok a kétségkívül szörnyű bűnöket elkövetett rabok életének.
Az állam törvényei szerint minden méreginjekció általi halálra ítélt először egy adag midazolámot kap intravénásan. A hatóanyag a váliumhoz hasonló módon egy benzodiazepin-származék, amelynek a kivégzések során az az elsődlegese feladata, hogy mély, érzéketlen kómát idézzen elő az elítélteknél. Következőként Norcuront kapnak a rabok, amelyet a gyógyászatban izomlazítóként alkalmaznak, a kivégzések során pedig arra használnak, hogy az elítéltek mozgásképtelenné váljanak, majd megfulladjanak. A végső lökést pedig egy kálium-kloridot tartalmazó injekció adja meg, amely úgy összezavarja a szívizomsejtek elektromos viselkedését, hogy azok nem lesznek képesek összehúzódni, így a szív leáll.
Nem minden amerikai államban pontosan ez a kivégzés menete. Vannak régiók, ahol egyetlen injekciót alkalmaznak, vagy hasonló hatóanyagokat adnak be az elítélteknek, de más protokoll szerint. Az alapkoncepció azonban mindenütt azonos: a méreginjekció alkalmazásának célja, hogy a kivégzések során se sérüljön az Egyesült Államok alkotmányának nyolcadik kiegészítése, vagyis hogy a halálra ítélt rabokat is a lehető legemberibb módon, fölösleges kegyetlenség nélkül öljék meg. A méreg általi kivégzés pontosan azért került bevezetésre, mert ez látszatra kevésbé fájdalmas módja a halálnak, mint az akasztás, a főbe lövés, a lefejezés vagy az elgázosítás.
Az alapprobléma viszont az a méreginjekciókkal, hogy valójában senki sem tudja, hogy ez a kivégzési mód valóban emberibb-e, mint az elmúlt korokban megszokott módszerek. Sőt: a védőügyvédek és a szakértők egy része is inkább azon az állásponton van több ilyen kivégzés tanulságai alapján, hogy az alapvetően egészen más célokra kifejlesztett hatóanyagok egyrészt nem mindig működnek megfelelően, másrészt az ilyen halál is rendkívül fájdalmas tud lenni. Az elmúlt évtizedek során egy dolog nagyon is világossá vált az amerikai igazságszolgáltatással kapcsolatban: a méreggel dolgozó büntetés végrehajtók sokszor kifejezetten rosszak a halálbüntetések végrehajtásában.
A három hatóanyagos protokollt 1977-ben vezették be több államban is egy Jay Chapman nevű igazságügyi szakértő javaslatára. Mindez úgy történt, hogy a módszer hatásosságát előzőleg egyetlen tudományos kutatás során sem vizsgálták. Az új metódus kétségkívül alkalmas volt az ölésre, és mivel kevésbé visszatetszőn gyilkolt, mint mondjuk a lőfegyverek, vita nélkül használni kezdték. A méreginjekciók működési mechanizmusát azonban senki sem vizsgálta meg, mondja Teresa Zimmers, az Indianai Orvostudományi Egyetem kutatója. Egyszerűen mindenki elfogadta azt a sosem igazolt kijelentést, hogy a méreg humánusabb a többi kivégzési módnál, és ennyiben is maradt a dolog.
Chapman eredeti protokolljában az első injekció egy barbiturátszármazék volt, a 2000-es években azonban egyre kevésbé lehetett hozzájutni ilyen hatóanyagokhoz. A barbiturátok helyett más nyugtatók jöttek divatba, a gyógyszercégek pedig csak azért nem folytatták a gyártást, hogy termékeiket aztán kivégzések során használják. Közben teljes Európában betiltották a hatóanyag kivégzésekkor való használatát, így a piac még szűkebb lett.
Az Egyesült Államok büntetés végrehajtói tehát kénytelenek voltak alternatívákat keresni. A midazolámot Ohióban kezdték először használni erre a célra, és rövidesen más államok is csatlakoztak az új gyakorlathoz. Amivel mindössze annyi a gond, hogy a midazolám nem túlságosan hatásos, ha kómába akarnak juttatni vele valakit. Az elítéltekkel így többször is előfordult, hogy felébredtek a kivégzés közepette, és köhögni vagy látványosan fuldokolni kezdtek.
2. oldal
A midazolám sokak szerint egyáltalán nem alkalmas a kivégzések során való használatra, amikor azonban a barbiturátkészletek elfogytak, az illetékesek fogták az első olyan drogot, amelyet a gyógyászatban altatásra használnak, és elkezdték alkalmazni a halálos ítéletek végrehajtása során, magyarázza Robert Dunham, a halálbüntetésekkel kapcsolatos amerikai információs központ vezetője.
Ami azért volt nagyon helytelen döntés, mert a midazolám rettenetesen rossz erre a célra. Pedig az első injekció kulcsfontosságú a folyamat szempontjából, hiszen ennek a célja pontosan a kegyetlenkedés elkerülése lenne. Normális esetben ez biztosítaná, hogy az elítélt ne ébredjen fel miközben a második, bénító anyag működésbe lép. Ez utóbbi minden bizonnyal rendkívül fájdalmas hatású, hiszen lassan, de biztosan megfullad a rab, és semmit sem tehet ez ellen, mert nem képes mozogni. Ráadásul a harmadik hatóanyag, a kálium-klorid is fájdalmas: olyan, mintha tűz futna végig az ereken, ami annyira sokkoló, hogy sok kutató szerint ezt még a barbituráttal kezeltek is érezték.
A kutatási hiányosságokat nem lesz könnyű pótolni, ha egyáltalán valaha is sor kerül ilyen vizsgálatokra. A helyzetet nehezíti, hogy az államok nem valami közlékenyek saját kivégzési szokásaikkal kapcsolatban. „Vagy nem tudnak semmit a tudományos háttérről, vagy csak nem hajlandók elárulni, amit tudnak” – mondja Megan McCracken, a Berkeley jogásza, aki a nyolcadik kiegészítéssel kapcsolatos ügyekre szakosodott. „Ügyvédként nagyon fontos lenne tudnunk, hogy egy-egy állam mi alapján dolgozta ki saját méregkeverékét. Hogy ki mondta nekik, ki adott tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mikor és milyen dózisokat kell beadni az anyagokat. Ezekről a részeltekről azonban senki sem hajlandó beszélni” – folytatja a szakértő.
A helyzet nehézségének másik okát az adja, hogy amennyiben az államok többet akarnának tudni a méreginjekciók hatásmechanizmusáról, akkor is gondot jelentene ennek vizsgálatához hozzáértő tudósokat találni. A legtöbb orvosközösség ugyanis tiltja, hogy tagjai segítsenek a kivégzésekben vagy kutassák ezeket. „Azzal kapcsolatban kutatásokat végezni, hogyan lehet a legjobb módon kivégezni valakit, rendkívül etikátlan” – mondja Dunham. „A kérdés megválaszolására legalkalmasabbak tehát sosem fognak ebbe belevágni, mert az ilyen vizsgálatok a hippokratészi eskü egyértelmű megszegését jelentenék.” A legtöbb altatóorvos még nyilatkozni sem hajlandó a témában, nemhogy kutatná azt.
Az is kérdéses, hogyan nézne ki egy méreginjekciókkal kapcsolatos kutatás. Talán engedélyeznék a kivégzés során megfigyelhető reakciók monitorozását, de az is lehet, hogy nem, hiszen a jogaik jelentős részétől megfosztott rabok esetében akár a szokottnál is szigorúbban értelmezhetik a további lehetséges jogi sérelmeket, az emberi alanyokkal kapcsolatos kutatások kapcsán pedig akkor is bőven akadnak jogilag vitatható tényezők, ha nem a halál okozásának tanulmányozása a téma.
A másik kutatási lehetőséget a gyógyszerekkel és mérgekkel kiváltott halálesetekkel kapcsolatos szakirodalom átvizsgálása jelentheti. Egyes amerikai államokban például már van lehetőség orvos által segített eutanáziára, vagyis a végstádiumban lévő gyógyíthatatlan betegek a további szenvedés helyett választhatják a gyors és fájdalommentes halált. Hollandiában ugyanez a helyzet. És persze hasznosak lehetnek ebből a szempontból a nagytestű emlősök gyógyszeres úton történő elpusztításával kapcsolatos adatok is. Bár az állatorvosok általában ugyanúgy nem akarnak még kutatási szinten sem részt venni az emberi kivégzésekben, mint emberekkel foglalkozó kollégáik. Ami persze teljesen érthető az ő szempontjukból is, de a halálra ítéltek sorsán nem segít.
2015-ben ráadásul az amerikai legfelsőbb bíróság pontosan a midazolám kapcsán helybenhagyta, hogy a kivégzések során lehet fájdalmat okozni. A döntés továbbá arra is kitért, hogy ha valaki a méreginjekciós kivégzés ellen emel kifogást, rögtön alternatív kivégzési módot is kell ajánlania. Ami persze semmit sem egyszerűsít a helyzeten, hiszen senki sem tudja, hogy melyik kivégzési metódus okozza a legkisebb szenvedést.
Egyes amerikai államokban azonban már felmerült, hogy más módszereket is bevezetnének. Utahban például a puskás kivégzőosztagokat preferálnák, Louisianaban pedig azt vetették fel az illetékesek, hogy nitrogénes gázkamrákban végeznének az elítéltekkel. Ami kapcsán megint csak nem világos, hogy nitrogéngázban meghalni olyan, mintha elaludna a delikvens, vagy inkább egy hosszú vízbefulladásra hasonlít.
