A NASA űrszondája december 30-án, szombaton repült el az Ió mellett, 1500 kilométerre közelítve meg annak pokoli felszínét. Az űrszonda a korábbi, májusi és júliusi elrepülések során 11 ezer kilométerről és 100 ezer kilométerről vizsgálta az égitestet. Az Ióhoz hasonló hold nincs még egy a Naprendszerben: az égitesten legalább 400 aktív vulkán található, amelyek kitörései folyamatosan alakítják a felszínét.

A szakértők már több mint 400 éve sejtik, hogy az Ió rendkívül érdekes. A másik három Galilei-holddal közös felfedezése eleve megrázta a csillagászatot, aztán azt is hamar észrevették, hogy az Ió vöröses színű, míg a Jupiter másik három nagy holdja fehér. A Voyager-küldetés során aztán kiderült, mi okozza az eltérő árnyalatot: a hold felszínét folyamatosan vulkánkitörések formálják. Míg a gázóriások legtöbb más holdját jég borítja, az Ió felszínén rengeteg a kén. Carl Sagan egy „záptojásszagú, pizzára emlékeztető” világnak nevezte.

A Juno új felvételein minden eddiginél részletesebben rajzolódik ki ez az érdekfeszítő égitest. A NASA szondája már hét éve kering a Jupiter körül, de ez idő alatt nagyrészt magára a bolygóra összpontosított, és csak mostanában fordult a figyelme a holdak felé. A közeli elhaladás ugyanakkor jóval többről szól, mint hogy nagy felbontású képek készüljenek a felszínről. Az Iót és az Európét is fánkszerű iongyűrűk veszik körül, köszönhetően annak, hogy a Jupiter erős és hatalmas mágneses mezőjében helyezkednek el. A Juno az Ió iongyűrűjén is átrepült, és a begyűjtött adatok tudományos szempontból is fontosak, de felhasználhatók lesznek a JUICE és az Europa Clipper szondák küldetésének megtervezésekor is.

A Juno február 3-án újra megközelíti az Iót. Legkisebb távolsága hasonló lesz a mostanihoz, de a keringési idő 38-ról 33 napra csökken. Az újabb elhaladás lehetővé teszi a kutatók számára, hogy a két időpontban készült képek összehasonlításával rövid idő alatt bekövetkezett változásokat azonosítsanak az Ió felszínén.

Az Ió intenzív vulkanizmusa annak köszönhető, hogy a Jupitertől való változó távolsága és a kísérő holdak gravitációs hatásai miatt a belseje folyamatosan kitágul és összehúzódik. Az Európé ennél kényelmesebb távolságra van a bolygótól, de ezek a hatások így is elegendő hőt termelnek ahhoz, hogy a külső burok alatti jég olvadt maradjon, és egy belső óceán létezzen a mélyben.

Az Ió esetében sokkal több hő termelődik, amely megolvasztja a kőzeteket, és a magma felszínre töréséhez vezet. A folyamatos „kifacsarás” nyomán az Ió majdnem az összes vizét elvesztette, így a Naprendszer legsűrűbb holdjává vált. Ezenkívül a felszín olyan változékony, hogy szinte egyáltalán nem rendelkezik becsapódási kráterekkel, amivel egészen egyedi a Naprendszer kőzetégitestjei körében.