Ausztrália sivatagjaiban él egy gyíkfaj, amelynek képviselői akkor sem szomjaznak, ha hetek óta nem esett az eső. A tüskés ördögök ugyanis különleges bőrüknek köszönhetően képesek vizet kivonni a homokból, majd a folyadékot a szájukba juttatni. Az ausztrál őslakosok által régóta ismert fajt a nyugati zoológusok először 1841-ben írták le. A türkékkel borított gyík ijesztő kinézetének köszönhetően kapta elrettentő nevét, amelyre viselkedésével egyáltalán nem szolgál rá. A tüskés ördög kizárólag hangyákkal táplálkozik, és nagyon lassan, kimérten mozog.

Az állat sivatagban való túlélési képessége régóta izgatja a kutatók fantáziáját. 1923-ban egy biológus azt jegyezte le a faj tagjairól, hogy azok képesek a bőrükön keresztül magukba szívni a vizet. Ezt az állítást azonban kezdettől sokan megkérdőjelezték, hiszen egy víz számára átjárható bőrű állat nagyon hamar kiszáradna a forró éghajlaton. Az állatok titkának tényleges megfejtése 1962-ben vette kezdetét, amikor két hüllőkutató hasig érő vízbe helyezett egy tüskés ördögöt.

A szakértők a kísérlet során észrevették, hogy az állat bőrén egy vékony vízréteg kezd felemelkedni a száj felé, amely erre rögtön kinyílt. A jelenségre a hajszálcsövesség, avagy a kapilláris hatás a magyarázat, amelynek során a folyadékok kellően vékony csövekben a gravitáció ellenében is képesek áramlani annak köszönhetően, hogy a vízmolekulák vonzódnak a cső falának anyagához és egymáshoz is. Ez az effektus segíti a növények vízfelvételét, de így működnek a papírtörlők és a töltőtollak is.

A közelebbi vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a gyíkok teste gyakorlatilag úgy funkcionál, mint egy papírtörlőbe csomagolt gumicső: egy falai mentén teljesen átjárhatatlan objektumot egy nagy nedvszívó képességű anyag borít be. Az ugyanakkor továbbra is kérdéses volt, hogy honnan szívja fel a gyíkok bőre a vizet, ha egyszer a sivatagban nincsenek pocsolyák.

Ezzel kapcsolatban több elmélet is született. Az egyik szerint az állatok a köveket és a növényeket nyalogatva tesznek szert nedvességre, de hamar kiderült, hogy nyelvük valójában alkalmatlan erre a feladatra. Egy másik teória szerint a testüket borító tüskéken kicsapódik a levegőben található vízgőz, és az állatok a kaktuszokhoz hasonlóan „isznak”. A gyakorlatban azonban erre sem találtak bizonyítékot a kutatók.

1993-ban aztán Philip Withers, a Manchesteri Egyetem kutatója felvetette, hogy a tüskés ördögök talán a talajból szerzik be a folyadékot. A hajnali hűvös órákban ugyanis, amikor a pára lecsapódik, az egyébként száraz homok egy kicsit nedvessé válik. Ez az állapot nem tart sokáig, de arra alkalmas lehet, hogy megóvja az állatokat a kiszáradástól.

A teóriát végül annak kiötlése után több mint két évtizeddel tesztelte Philippe Comanns, az Aacheni Egyetem kutatója. A szakértő sekély pocsolyákba helyezte kísérleti állatait, és igazolta, hogy a gyíkok saját testtömegük 3,2 százalékának megfelelő mennyiségű vizet tudnak felszívni bőrükbe. Egy hetven kilós felnőttre átszámítva ez 2,24 liter vizet jelentene. Ha a tüskés ördög folyamatosan issza a bőrében felgyűlt vizet, kevesebb mint egy óra alatt elfogyasztja a számára ideális napi folyadékmennyiséget.

A sivatagban persze nincsenek tócsák, és a nedves homok nem tartalmaz túl sok vizet, így abból egy helyben állva csak 60 százalékosan lehetne feltölteni a kapillárisrendszert, a víz pedig nem jutna el a szájig. A tüskés ördögök ezért további trükköket alkalmaznak a felvett folyadékmennyiség növelésére. Ahelyett, hogy mozdulatlanul megállnának a homokon, hasukat a felszínhez dörzsölik, majd hátukra fordulva meghempergőznek. Ennek során a bőrükben található apró csatornákat kis mennyiségű vízzel töltik fel, amelyek így jobban vonzzák a további vízmolekulákat. A hátukra került homok révén ráadásul a gravitációt is kiaknázzák, hiszen a homokból a víz lefelé szivárogva bejut a csatornákba.

Commans ezt az elképzelést úgy erősítette meg, hogy műgyantából elkészítette a gyíkok bőrének mását. Amikor a mintát nedves homokkal hintette be, az később több vizet volt képes felvenni, mint amikor ugyanazt a kezdeti vízmennyiséget egyszerűen rácsöpögtette a felületre. Az első esetben ugyanis a homokból felvett víz gyorsabban bekerül a kapillárisokba, amelyek aztán még több vizet szívtak magukba. A gyíkok bőre így vélhetően a hajnali órák eltelte után is képes lehet vizet felvenni környezetéből, ha egyszer sikerült némi nedvességet juttatni az abban rejlő járatokba.