Az első állattenyésztők ugyan nagyjából 9000 éve háziasították a sertést, egy új genomvizsgálat eredményei alapján azonban az első évszázadokban (és talán később is) ezek a disznók még olyan sokszor párosodtaka vaddisznókkal, hogy az első háziasított kondák génállományának mára alig maradt nyoma a házisertés genomjában.
Charles Darwin a 19. században felismerte, hogy a tenyésztés eredményeként a háziasított állatok és vadon élő rokonaik között éles különbségek alakultak ki, és ezen megfigyelés nagyban hozzájárult az evolúció elméletének kidolgozásához. Darwin elképzeléseire alapozva a szakértők sokáig úgy hitték, hogy az első gazdálkodók kilenc évezrede befogtak néhány vaddisznót, ezeket elkülönítették a vadon élő állománytól, majd úgy pároztatták őket, hogy szelídebbek és húsosabbak legyenek rokonaiknál, létrehozva a ma ismert sertéseket.
A házisertés „receptje” azonban a valóságban ennél jóval bonyolultabb. A régészeti bizonyítékok tanúsága szerint a sertést legalább két egymástól független alkalommal háziasították, egyrészt Kínában, a Mekong völgyében, másrészt pedig Anatóliában, a mai Törökország területén. Egy 2007-es tanulmányszerzői 323 mai házisertés és 221 fosszilis állat génállományát hasonlították össze, és az eredmények alapján úgy tűnt, hogy az első házisertések valóban a Közel-Keletről kerültek Európába, de közben a helyi lakosság maga is nekiállt háziasítani a vaddisznókat, így az eredeti állomány idővel teljesen lecserélődött.
Az Oxford és hollandiai Wageningen Egyetem kutatói új vizsgálatuk során véglegesen tisztázni kívánták a házisertés történetét, így Laurent Frantz és Martien Groenen vezetésével 103 vaddisznó, illetve házisertés teljes genomját szekvenálták és hasonlították össze. Az analízis eredményei alapján a sertés háziasítása valóban két régióban kezdődött meg, de a mai európai házisertések génállományában több vaddisznó-populáció genomja is komoly nyomot hagyott. Ezen egykori vad ősök közt olyanok is akadtak, amelyek már kihaltak, mivel genomjuk egyetlen ma ismert csoport genetikai állományára sem hasonlít.
A genetikai családfa alapján úgy tűnik tehát, hogy a sertéseket ide-oda terelgették a kontinensen, és azok időről időre párosodtak a helyi vaddisznókkal. Az 1800-as években ráadásul megkezdődött a kínai malacok európai importálása is, így innentől az ázsiai vérvonal is keveredett az európaival. Lenyűgöző, nagyon alapos elemzés látott napvilágot, amely óriási mennyiségű adatra támaszkodva igyekszik tisztázni a sertés háziasításának történetét, mondja Carles Vila spanyol evolúcióbiológus.
Az eredmények újabb elemmel bővítik azt a megváltozott képet, amely lassacskán kirajzolódik az állatok háziasításával kapcsolatban. Ennek alapján a darwini elképzeléssel szemben a háziasított populációk hosszú ideig keveredtek vadon élő rokonaikkal „megszelídítésük” után is. Hasonló keveredésnek mind a lovak, mind a kutyák esetében látták már nyomát a szakértők, ez az elemzés azonban minden kétséget kizáróan megerősíti, amit eddig csak feltételezni lehetett.
Hogy a házisertések és a vaddisznók a gyakori keveredés ellenére mégsem hasonlítanak jobban egymásra, az a kutatók szerint csak annak köszönhető, hogy a korai tenyésztők a kevert populációkból mindig azon egyedeket válogatták ki további szaporításra, amelyek „sertésszerűbbek” voltak, azaz a nekik tetsző jegyeket hordozták. Ennek eredményeként olyan géncsoportok, úgynevezett domesztikációs szigetek alakultak ki az állatok genomjában, amelyek a keveredéstől függetlenül továbbörökítődtek a következő generációnak. Amikor új faj keletkezik, azt a feltevések szerint hasonló génszigetekteszik lehetővé, vagyis az eredmények nemcsak a háziasítás történetét helyezik úgy megvilágításba, hanem az egyes fajok eredetét is.
