A gepárdról régóta ismeretes, hogy a Föld leggyorsabban futó élőlénye. Teste több ponton is adaptálódott az óriási sebességek eléréséhez, gerince nagyon hajlékony, így vállai és csípőízületei jóval szabadabban mozognak, mint a gerincesekre általában jellemző, ami hosszabb lépteket tesz lehetővé.
Ami az állatok pontos sebességét illeti, az eddigiek során publikált rekord 102 km/óra, ami jelentősen meghaladja az élővilág más futóbajnokainak csúcssebességét, hiszen a versenyló „csak” 67 km/órára, az agár 64 km/órára, Usain Bolt pedig 45 km/órára képes. A gepárd már említett csúcssebessége azonban egyetlen, a hatvanas években véghezvitt mérés eredménye, így tudományos szempontból kevéssé tekinthető hitelesnek.
Alan Wilson, a londoni állatorvosi egyetem kutatója pontosan ezért döntött úgy, hogy ideje lenne végre pontosabb képet alkotni a gepárd tényleges sebességéről. Először fogságban tartott állatokat vizsgált meg, ezek csúcssebessége azonban csak az agárét érte el, ami tekintve, hogy a vizsgált egyedek generációk óta állatkertben éltek, nem volt túl meglepő.
A gepárdok tényleges képességeinek vizsgálata érdekében Wilson vadon élő példányokat akart tanulmányozni. Botswanába utazott, ahol öt, már korábban is nyomkövető nyakörvet viselő gepárdot látott el saját fejlesztésű nyakörveivel, amelyek az állatok pozícióján kívül azok sebességét és gyorsulását is folyamatosan rögzítették. A gepárdokat természetes környezetükben rendkívül nehéz megfigyelni, mivel csak nagyon rövid periódusokban aktívak, így a nyakörvek által közvetített adatok rendkívül sok új információval szolgáltak az állatok viselkedésével és képességeivel kapcsolatban.
Wilson nyakörvei összesen 367 vadászatot dokumentáltak, amelyek negyede a zsákmány elejtésével végződött. Kiderült többek közt, hogy a korábban feltételezettel ellentétben a gepárdok nem csak nappal, a magas fűben vadásznak, hanem gyakorlatilag a nap bármely szakában és bármilyen terepen üldözni kezdik zsákmányukat, és a sűrűbb növénytakaróban még sikeresebbek is, mint a fűben.
A Wilson által rögzített csúcssebesség 94,4 km/órának adódott, ami megközelíti az évtizedekkel ezelőtt mért rekordot. Ez utóbbit ráadásul egy nagyjából vízszintes, aljnövényzettől mentes ösvényen mérték, a mostani sprinter pedig egyenetlen, bozótos talajon érte el ezt a sebességet. Az is kiderült azonban, hogy az idő nagy részében az állatok közel sem futnak ilyen gyorsan. A vadászatok ideje alatt elért csúcssebességük átlagosan 53 km/óra volt, és ezt is csak egy-két másodpercig tartották.
Egyértelműen kiderült az adatokból, hogy a gepárd eredményességét nem a sebesség, hanem annak gyors változtatásának képessége, vagyis a gyorsulás biztosítja. Ahhoz, hogy a ragadozó el tudjon ejteni a rendkívül fürge antilopot, rendkívül ügyesen kell manővereznie üldözés közben, ehhez pedig gyors irányváltásokra van szükség, ami magas sebesség mellett nehezen megoldható, így nagyon gyors sebességváltozásokat kell alkalmaznia.
A gepárdok nagyon jól gyorsulnak és lassulnak, amiben lábaik és hátuk izmai segítik őket. Ezek az izomcsoportok teszik ki az állat tömegének felét, és ezeket felépítő rostok olyan gyorsasággal képesek összehúzódni, hogy az izmok kilogrammonként 100 wattos teljesítmény elérésére képesek. Ugyanez a szám az agarak esetében 60 watt, a lovaknál 30 watt, Usain Boltnál pedig csak 25 watt. Ezeknek a rendkívüli izmoknak köszönhetően a gepárd egyetlen szökelléssel akár 14 km/órával is képes növelni vagy éppen csökkenteni a sebességét.
Ez a tény magyarázattal szolgál a gepárd néhány korábban érthetetlennek tartott anatómiai sajátosságára is. A szakértők sokáig úgy vélték, hogy egy ilyen gyorsaságra képes állatnak agárszerűen vékony lábakkal kellene rendelkeznie, hiszen az aerodinamikailag jóval kedvezőbb lenne. A gepárdok lába viszont kifejezetten vaskos, jóval vaskosabb annál, mint amit testsúlyuk indokolna. Wilson mérései alapján egyértelműnek tűnik, hogy a hatékony gyorsuláshoz és a gyors lefékezésekhez van szükség a mind csontozatában, mind izomzatában masszív végtagokra.
