Amióta japán szakos hallgató vagyok, ez az első alkalom, hogy japán tematikájú játékot tesztelek, ráadásul pont abból a témából, amit nemrég rövid esszében is feldolgoztam. Azért, hogy kicsit jobban képbe kerüljek, illetve annak érdekében, hogy jól sikerüljön az év végi vizsgám, rögtön egy történelem leckével kezdem a témát, így jobban megismerhetjük a Rise of the Rōnin világát.
Japán történelme nem csak páratlan az egész világon, de kifejezetten érdekes is, melynek alapját az elszigeteltsége adja. Szigetvilágként a kontinens hatásai hol késve, hol csak mesterségesen juthattak el a japán lakossághoz, melyet tovább erősített az a tény, hogy a japán kormány csak ciklikus rendszerességgel nyitotta meg partjait az idegenek felé. A mindenkori japán vezetőség hol teljes lezárással, hol kíváncsi nyitottsággal válaszolt a Nyugatról érkező „barbár” vándorokra, mely természetesen a szigetek lakosságának életére is jelentős hatással volt. Ezek a politikai állásfoglalások általában pár száz évente változtak, így a japán szigetekre jellemző volt a hirtelen fellendülés, majd ezen fejlettségi fok évszázadokig tartott konzerválása.
Az abszolút hatalmat megszerző Tokugava sógunátus tartós békét teremtett az országban, amit a külföldi hajók néha-napján történő érkezése zavart csak meg. Az idő teltével azonban a kereszténységet terjesztő misszionáriusok egyre kellemetlenebbé váltak. A japánoknak nem kell az isten előtti egyenlőség, a hierachia alapján mindenkinek meg van a maga helye a ranglétrán, ezt megpiszkálni sosem volt jó ötlet.
A kereszténység tevékenységének eredményeként 1613-ban az egész országban betiltották a szigetlakók kultúrájának és világszemléletének is idegen vallást. Ám mivel a tengeren túli hajókon mindig akadt pár túlbuzgó misszionárius, ezért a japánok 1635-re teljesen betiltották, hogy bárki kiköthessen náluk. Egyedül a kereszténység térítésében nem érdekelt hollandok maradhattak azok, akik néhány évente közvetíthettek, illetve kereskedhettek a japánok és a Nyugat között, de ők is csak egy mesterségesen létrehozott szigeten.
Ez a zártság több száz évig stabil maradt, a szigeten belüli nagy jólétet egyedül csak a szamurájok eladósodottsága árnyékolta be, ami nem vetett túl jó fényt az aktuális sógunra, avagy az abszolút hatalommal rendelkező katonai vezetőre. Az 1850-es évekre azonban valami megváltozott a világban. Az ipari forradalom következtében a Nyugat új fajta hajókat és fegyvereket tudott gyártani, ami a középkorban ragadt Japán számára bizony már valódi fenyegetést jelentett.
A nyugati világ egyre jobban fente a fogát Japánra, a hollandok figyelmeztették is erre őket, így a sógunátus számára is félővé vált, hogy a fejlettebb technológiával rendelkező idegenek gyarmatosítani fogják az országukat. A sógunátusra egyre nagyobb nyomás helyezedett, melynek csúcspontját Matthew C. Perry 1853-as fenyegetése jelentette. Az amerikai veterán tengerésztiszt nem volt túlzottan vicceskedő kedvében, a Edói-öböl partjainál állomásozva ultimátumot adott a japánoknak: vagy megnyitják a kikötőiket, vagy lőni fog.
A sógunátus tartva attól, hogy elveszítik a hatalmukat, engedtek az amerikaiaknak, ám ez belső feszültséget szült az országban. A császári udvar ellenezte a nyitást, ám valódi hatalom hiányában ez nem volt elég semmire, a sógunátus pedig sorra szerződött le a tengeren túli országok képviselőivel. A probléma azonban az volt, hogy ezek a szerződések rendkívül előnytelenek voltak a japánok számára. Ha egy külföldi japán földre tette a lábát, akkor szinte felelősségre vonhatatlanná vált, a japánok pedig a saját földjeiken váltak alacsonyabb rangú néppé.
Az elégedetlenség folyamatosan nőtt, egyre többen követelték, hogy a császár kezébe kerüljön vissza a hatalom, végül már a szamurájok között is többen készek voltak a sógun ellen fordulni. A feszültség végül odáig tetőzött, hogy a japán lakosok nyíltan támadni kezdték a köztük járó külföldieket, amire 1863-ban a britek hajóikról ágyúzni kezdték Kagoshimát, majd megszállták Shimonosekit is. Az egész konfliktus odaáig terjedt, hogy a sógunátust és a császárságot támogató erők összecsaptak, melynek eredményeként véget ért a közel hétszáz éves sóguni rendszer, és Meiji császár felvirágoztatta az országát. Ez a pár év, amit úgy hívunk, Bakumatsu, vagyis az Edo-kor és a sógunátus utolsó évei.
A Rise of the Rōnin ezekben a viharos időkben játszódó játék a Nioh és a Ninja Gaiden sorozatot is jegyző Team Ninjától. Bár PlayStation cím, semmi köze nincsen az időben amúgy is hatszáz évvel korábban játszódó Ghost of Tsushimához, ám mégis többféle módon, de itt-ott össze fogom hasonlítani a két játékot. Nézzük azonban meg, hogy mit kínál a vásárlónak ez az új játék, melyben egy Ronint irányítunk, egy olyan szamurájt, akinek nincs már kit szolgálnia, emiatt szégyenben, becsület nélkül járja a vidéket.
A Rise of the Rōnin hamar bedob minket a karakter készítő menübe, ahol megalkothatjuk hőseinket. A Penge ikrek, egy női és egy férfi harcost takar, kinézetük és képességeik pedig a fantáziánkra vannak bízva. Az arc, a haj és a megjelenés nagy mértékben módosítható, a játékosok pedig ezeket az elkészült karaktereket meg is oszthatják egymással. Hőseink megjelenése igencsak meggyőző, a karakter készítő tényleg szemrevaló hősöket kínál fel, nem egy gagyi funkcióról van itt szó. Mindezek ellenére nem érdemes itt sokáig időzni, mert a játék egy bizonyos pontján szabadon átalakíthatjuk majd hősünk kinézetét, amennyiben mégse lennénk elégedettek az elkészült karakterünkkel.
A véglegesített megjelenés után a játékosoknak lehetősége van specializációt választani, ami alapján másfajta tulajdonságokban lesz jártas az induló hősünk. Lehetséges olyan harcost csinálni, aki hatékony a pengével, míg mások a karizmájukkal és a szavak erejével szedik ki az információt az útjukba kerülő emberekből. A harc a játékban elkerülhetetlen, ám a történet több pontján is eltérhet, ha egy-egy beszélgetést más felé tudunk vinni, ezért ez sem egy elhanyagolható képesség. De ez csak egy példa a 4 előre felajánlott fejlődési lehetőségre, ráadásul idővel minden kaszt kitanulhatja a másik képességét.
Ha elosztottuk a pontjainkat és a kezdeti tulajdonságainkat, bele is ugorhatunk a történetbe. Gyerekként elárvult hőseink egy, a sógunátusnak engedelmeskedő kémszervezethez csatlakoznak, akik kiképzést kaptak a legkülönfélébb harcmodorok elsajátítására. Felnőttként az egyik megkapott feladatunk az lesz, hogy a felvezetőben említett Matthew C. Perry hajójára feljussunk, ellopjunk bizonyos iratokat és öljük meg a tengerészt. Küldetésünk során csak részsikert érünk el, az iratokat megszerezzük, ám a kapitány túléli, miközben Penge ikrünk vélhetően meghal a küldetés során.
A játék ezen pontján nekünk kell kiválasztani, hogy melyik karakterünket akarjuk életben tartani, így innentől kezdve azt irányíthatjuk majd a küldetéseink során.
A karakter, ami túléli, visszamegy a szervezetéhez, ám azt a sógunátus idővel meg akarja semmisíteni. Nem szabad itt egy Oscar díjas sztorira számítani, de a hősünk egy aprócska nézeteltésérés miatt meg kell küzdjön a mesterével, melynek eredményeként roninná válunk és elkezdjük megkeresni a talán még élő Penge ikrünket.
A játék innentől kezdve szabadon ereszt minket egy hatalmas nyílt világban.
A Team Ninja már több, mint hét éve dolgozik ezen a játékon, és saját bevallásuk szerint ez a legambiciózusabb projektjük valaha. A nagy nehézséget az adja, hogy a játékmenet nem lineáris, vagyis a szabad bejárhatóság jegyében azt csinálhatunk játékosként, amit akarunk. A fő küldetések ugyan adnak egyfajta irányt az eseményeknek, de hogy miként kalandozunk a vidéken, az tőlünk függ.
A barangolásaink során felszabadíthatunk, felfedezhetünk és magunk mellé állíthatunk területeket, amik segítségével tovább fejlődhetnek a képességeink, több lehetőségünk nyílik a gyorsutazásra és a kereskedelemre. A mellékküldetések tovább színesítik a Rise of the Rōnin világát, míg a világban való bóklászás során különböző dolgokat gyűjtögethetünk, amit aztán vagy eladunk, vagy új tárgyak készítésére használhatunk majd a jövőben. A játék úgy van felépítve, hogy minél több dolgot csinálunk utazásunk során, annál jobban fejlődünk.
Nem mindegy, hogy mit viselünk, legyen szó fegyverről vagy ruhadarabról, mindegyik tárgy vagy öltözék más-más tulajdonsággal bír. A táskánk elég nagy, hogy rengeteg cuccot viselhessünk magunkon, ráadásul ruha szetteket is gyűjthetünk, amiknek a statisztikái egymást erősítik majd. Ha valami megjelenésre tetszik, de statisztikailag mégsem ideális, akkor sem kell elkeserednünk, a játék egy pontja után lehetőségünk lesz a ruhák kinézetét átvarázsolni egy jobb statisztikával rendelkező kiegészítőre. Vagyis a játékban való megjelenésünk nem függ az undorító és ízléstelenül összeállított, de amúgy hatékony öltözékünktől.
A szigeten való mozgást egy lóval oldhatjuk meg, akit ráadásul lehet arra utasítani, hogy automatikusan közelítse meg a térképen bejelölt célpontunkat. Ez egy nagyon jó funkció, hiszen nem kell a térképet bámulva megfejtenünk, hogyan kell A-ból B-be eljutni, elég csak, ha lovunk önvezető módjára hagyatkozunk. Lovunk idővel lecserélhető egy gyorsabb és ügyesebb hátasra, így nincs túl nagy szerepe a sztori szempontjából.
Ha kicsit előrébb járunk a sztoriban, akkor pedig repülni is tudunk majd. Ha magas helyről indulunk el, akkor vitorlázni tudunk majd, ami nem csak gyorsítja az utazást, de különböző kihívások teljesítésével új, kincseket rejtő helyekre is eljuthatunk.
Egy-egy helyszín többféle módon is megközelíthető, van lehetőség a kreatív értelmezésekre is. A legtöbb ellenfél lopakodva is megölhető, ám a főellenfeleket mindenképp kard ki kard kell legyőznünk.
Sok szempontból tehát a Rise of the Rōnin eléggé hasonlít a Ghost of Tsushimára, ott is hasonló módon haladhatunk előre a történetben és a világ felszabadításában, azonban nagy különbség a két játék között, hogy a Ghost of Tsushima története sokszorta kidolgozottabb és érdekesebb, mint amit a Ronin esetében láthatunk.
A Ronin próbál érdekes maradni, de közel sem ér fel a Ghost of Tsushima filmes élményéhez, az átvezetőkből nincs olyan sok, a karakterek nagyrésze nem olyan érdekes, érzelmileg pedig egyszer sem éreztem magam közel a játékhoz. A Ghost of Tsushima egy kemény, sötét történelmi korszakot mutat be, emberi tragédiákkal és hihető eseményekkel. A Rise of the Rōnin viszont egyáltalán nem marad a valóság talaján, túlzó és már-már természetfeletti képességekkel egy igazi akció videojáték, de pont emiatt nehezebben is vehető komolyan.
A közepes minőségű történet mellett a rendezés sincs a Tsushima szintjén, érzésem szerint pedig sokkal több kihozható lehetne a Bakumatszu időszakból. A játék története kitalált, így bár a környezet történelminek hitelesnek tűnik, valójában a Tsushima nem véletlenül tűnik hihetőbbnek.
Ha valakinek a sztori csak egy mellékes dolog, és inkább egy menő szamurájos, nindzsás akció játékot keres, akkor a Rise of the Rōnin nem hagyja cserben. Mint említettem, a játék kevésbé ragaszkodik a fizika törvényeihez, így több olyan mozdulatot is láthatunk majd, ami természetesen emberileg lehetetlen lenne. Ez nem von le természetesen semmit a játék értékéből, hiszen játékosként hamar elfogadjuk a szabályokat, ám mégis kicsit furcsa látni azt a kettősséget, hogy a környezet bár próbál történelmileg hiteles lenni, a játék körülötte viszont mégis csak mese szerű elemekkel van tele.
A karakterünk fejlődésével pedig még elképesztőbb képességekre tehetünk majd szert, ráadásul minden egyes fegyvertípus másféle mozgást és kombózási képességeket rejt magában. A kardokkal mozgékonyak lehetünk, míg a lándzsa stílusú fegyverekkel távolabbról is harcolhatunk. Mindegyik közelharci fegyver képes látványos és egyedi kivégzésre, tapasztalatszerzéssel pedig még többféle támadás indíthatunk velük. A pengék mellett viszont használhatunk távolsági, illetve nyugati fegyvereket is, így akár kovás puskákkal is ártalmatlaníthatjuk azt, aki ránk támad.
A harcok általában minionok és bossok között váltakoznak, avagy a gyengébb ellenfelek védik az erősebb vezért. A vezérek mozgása és ereje eltér a gyengébb társaiktól, őket legyűrni pedig külön móka vagy éppen szenvedés, ez már csak nézőpont kérdése.
A harcok a támadás, védekezés, hárítás és a kitérés között váltakoznak, a hatékonyságunkat pedig az állóképességünk határozza meg. Ha elfárad a karakterünk, lelassulunk és legyengülünk, ilyenkor pedig kitesszük magunkat egy erős ellentámadásnak.
Ha jól védekezünk és ügyes időzítéssel térítjük el a támadásokat, akkor viszont mi fáraszthatjuk le az ellenfelünket, akiket aztán különleges támadással megölhetünk vagy sebezhetünk. Az biztos, hogy nagyon nehéz védekezni a játékban, a támadás eltérítésére pedig csak a pillanat tört része áll rendelkezésünkre, ebből adódóan ez nem egy könnyű videojáték.
Ha valaki úgy érzi, hogy a leírás alapján ez egy Dark Souls vagy Nioh stílusú játék is lehetne, akkor jól gondolja. Bár talán nem tekinthető ez egy hivatalos souls típusú játéknak, hiszen van nehézségi fokozat, de játékmechanikájában és a harcok viselkedésében mégis arra hajaz a dolog. Bár én először normál nehézségen kezdtem el, idővel muszáj voltam a legkönnyebb szintre váltanom, mert bizonyos területek olyan nehézre sikerültek, hogy nem tudtam haladni a sztorival.
A souls játékstílus pedig ott is visszaköszön, ha meghalunk, a tapasztalatainkat csak akkor szerezhetjük vissza, ha elhalálozás nélkül megöljük a gyilkosunkat.
Lényegében tehát ezt a játékot csak a kitartó játékosoknak tudom ajánlani. Ha valaki hamar feladja az ilyen jellegű címeket azoknak biztosan pénzkidobás lenne a Rise of the Rōnin, még ha soulslike mértékben véve a legkönnyebb játéknak is tekinthető.
Ha mégis úgy érezzük, hogy ez a játék nekünk való, akkor pedig három másik társunkkal is belevághatunk az ütközetekbe. Ebben az esetben csapatokba verődve mehetnek a játékosok végig a nehezebbnél nehezebb ellenfeleken.
Nem rendelkezem jenleg PS+ előfizetéssel, a Sony szégyene, hogy még mindig fizetni kell a konzolos multiplayer élményért, így utólag sem tudom tesztelni a kooperációs módot, ám a megjelenés előtt ez nem is igazán működött volna játékosok nélkül amúgy sem. Ha úgy játszol egyedül, mint én, akkor a játék bead melléd gép irányította társakat, akik amúgy nem sok vizet zavarnak. Sajnos nem érzem úgy, hogy hatékonyak lennének a csatában, de a jó hír az, hogy bármikor átvehető felettük az irányítás, így kvázi több karaktert is irányíthatunk egy-egy ütközetben.
A rendelkezésre álló társainkat a játék különböző küldetésein keresztül ismerhetjük meg, közülük lehet majd választani, hogy kit tartunk alkalmasra egy-egy harcra.
A hangok és a zene tekintetében igazán magas minőségű produkciót kapunk. Minden klappol, nincs ok a panaszra, a zenéért ráadásul Inon Zur felel, aki remekül keveri a nyugati és a keleti stílusú dallamokat. Inon Zur kézjegye ráadásul könnyen felismerhető, tényleg olyan az egész, mintha valami japán Dragon Age-et indítottunk volna el, nagyon szeretem a munkáit, itt sem okoz csalódást.
A legvégére viszont a játék talán leggyengébb részét hoztam a játéknak, a grafikát. A játék nem csúnya, attól messze van. A világ részletes, jól kidolgozott, a növények és a tereptárgyak szépen díszítik a szabadon bejárható területeket is. Összességégében viszont a látványvilág még a Quality vagy az ray tracing módban is talán gyengébb, mint a PlayStation 4-re megjelent 2020-as Ghost of Tsushima.
A Rise of the Rōnin kizárólag PS5-re elérhető cím, de közelében sincs Sucker Punch Productions játékának, még akkor sem, ha a ray tracing módot használjuk. Ráadásul emellett a teljesítmény sem túl meggyőző, én bár a látványt előnybe részesítem, ami alacsony FPS számot hoz magával, viszont a 60 FPS-t adó teljesítmény mód már tényleg PS4 színvonalú képi világot nyújt, tehát elég nagy áldozatokat kell hozni a jó futási élményért.
Ez már csak azért is visszás, mert a játékban a kitérés rendszer, mint írtam, nagyon érzékeny. Ha a játékos 60 FPS-t garantáló módban játszik, akkor nagyobb eséllyel tudja kivédeni a gép támadásait. Vagyis aki a (nem túl meggyőző) látványra helyezi a hangsúlyt, akkor matematikailag is nehezebb lesz neki a játék, hiszen kevesebb ideje van reagálni a csapásokra.
A képernyőképek nagy része nálam ray tracing módban készült. Apropó képek. A feliratokat mellőző képeket a beépített fotómód segítségével lőttem, szerintem egészen jól beállítható minden jelenet, van bőven lehetőség a kreativitásra.
A Rise of the Rōnin tehát egy szórakoztató souls like szerű játék, ami talán nagyobb közösségnek szól, mint egy valódi Dark Souls, Elden Ring vagy akár egy Nioh. Ez talán nem von le semmit az értékéből, sőt, mivel élvezetes vele a játék, még akár kapu drogként is szolgálhat a soulslike stílusú címekhez, hiszen jóval hozzáférhetőbb élményt kínál azoknál.
Fontos azonban megjegyezni, hogy történetileg és látvány tekintetében sem tekinthető ez a játék kiemelkedő alkotásnak, ám kétségtelen, hogy a benne lévő töménytelen tartalom és lehetőség hosszú időre le fog kötni minket, és nem fogjuk ezt egykönnyen megunni.
