Markus Heilig 2004-ben csatlakozott az amerikai Nemzeti Egyészségügyi Intézetek (NIH) függőségkutató részlegéhez, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy kollégáival rövidesen gyógyírt találnak az alkoholizmusra, és más hasonló betegségekre. Aztán kiderült, hogy ez egyáltalán nem lesz egyszerű: hiába azonosítottak ugyanis fontosnak tűnő géneket, molekulákat vagy agyterületeket az általuk vizsgált rágcsálók agyában, amikor ezeket az ismereteket emberekben próbálták meg szenvedélybetegségek kezelésére bevetni, a próbálkozások sorra kudarcot vallottak.

„Minden patkányt kikezeltünk az alkoholizmusból” – mondja Heilig, aki jelenleg a svédországi Linköping Egyetemen kutat. „Minden tanulmányt azzal zártam, hogy ebből izgalmas, új gyógymódok születhetnek. Bármivel is próbálkoztunk azonban az állatmodellek alapján, a klinikai kísérleteken semmi sem működött. Újra és újra elölről kellett kezdenünk az egészet.”

Heilig szerint a sorozatos kudarcok oka nem abban áll, hogy a rágcsálókísérletekkel semmit nem lehet megtudni a függőségről. Hanem inkább abban, hogy a szakértők egészen mostanáig rosszul végezték a kísérleteket. Általában ugyanis az a helyzet, hogy az állatokat megtanítják önadagolni az alkoholt vagy drogot: a patkány megnyom egy gombot vagy meghúz egy kart, és megkapja az aktuális adagot. És ezt minden egyes állat minden lehetséges alkalommal meg is teszi, holott az emberi alanyok közül csak 15 százalék válik függővé, ha alkoholról van szó. De mi van a maradék 85 százalékkal? Ők miért nem szoknak rá az italra? Ezekre a kérdésekre bizonyosan nem lehet választ adni egy olyan kutatással, amely során minden patkány alkoholista lesz, mondja Heilig.

A szakértő és kollégái ezért megváltoztatták a kísérletet: megtanították a patkányoknak, hogyan adagolhatnak maguknak alkoholt, de egyúttal cukros vizet is felajánlottak nekik alternatívaként. És amikor az állatok választhattak, hogy alkohollal vagy édes vízzel jutalmazzák magukat, többségük a víz mellett döntött, és 32 állatból csak 4 nyomatta folyamatosan magába az alkoholt.

A kutatók ezt követően nagyobb számú patkánnyal is megismételték a kísérletet, és különböző tenyésztésű állatokon is kipróbálták azt. A végeredmény mindig azonos volt: az állatok nagyjából 15 százaléka alkoholista lett, a többi viszont nem, pedig ők is folyamatosan hozzáfértek az italhoz. Vagyis pontosan olyan arányban váltak függővé a rágcsálók, mint ami az emberekre is jellemző.

Az alkoholista rágcsálókban másban is hasonlítottak az emberi szenvedélybetegekre: nagyobb erőfeszítésekre voltak hajlandók az alkoholért, mint nem függő társaik, és akkor is megitták adagjukat, ha azt keserű adalékanyaggal kezelték, vagy ha ivás közben áramütéseknek tették ki őket. Vagyis az állatok az emberekhez hasonlóan azt követően is folytatták az ivászatot, hogy tudták, az ártalmas számukra.

A következő lépésben a szakértők megvizsgálták, hogy a függővé vált patkányok miben térnek el nem alkoholista társaiktól. Míg a legtöbb állatkísérlet során a szakértők hajlamosak úgy kezelni a kísérleti állatokat, mintha azok egyformák lennének, jelen esetben éppen a különbözőségek voltak az érdekesek. Rövidesen kiderült, hogy az alkoholista rágcsálók agyának egyik régiójában, az amigdalában sokkal alacsonyabb a génaktivitás, mint a nem függő patkányok fejében. Még pontosabban rendkívüli módon alulműködnek egyes olyan gének, amelyek a gamma-amino-vajsav (GABA) nevű neurotranszmitterrel állnak kapcsolatban.

A GABA-t azért termelik bizonyos neuronok, hogy gátolják a szomszédos sejtek működését. Ha ez megtörtént, egy enzim (GAT3) segítségével visszaszivattyúzzák magukba a molekulát, hogy újra felhasználják azt. Az alkoholista patkányokban ez a folyamat sérül: a GABA a sejtek közötti térben marad, így a szomszédos idegsejtek tartósan inaktívak maradnak.

Hogy ennek mik a pontos következményei, az egyelőre rejtély. Heilig szerint a túl magas GABA-szint megnehezíti a patkányokat abban, hogy feldolgozzák a félelmet és a stresszt, így szorongóvá válnak, ami sebezhetőbbé teszi őket az alkohollal szemben. A GABA-teóriát megerősíti, hogy amikor az alapvetően cukros vizet választó patkányokban gátolták a már említett enzim működését, rövidesen azok is alkoholistákká váltak. A szakértők ezt követően emberi tetemekben is vizsgálni kezdték az amigdalát, és úgy találták, hogy az alkoholisták agyának ezen részén szintén kórosan alacsony az enzim szintje.

Mindez pedig azt jelenti, hogy Heilig végre előrébb jár az alkoholizmus esetleges gyógyításában, mint eddig valaha, és mint eddig bárki más tette. Az eredmények ugyanis azt sugallják, hogy a GABA-gátlásával lehetséges, hogy a függőségre hajlamosak is ellen tudnak állni az alkohol csábításának. A megfelelő hatóanyag megtalálásához persze még rengeteget kell vizsgálódni, de kétségtelen, hogy a szakértő új kutatása több szempontból is rendkívül üdítő a kudarcokkal övezett tudományterületen.