Egy új kutatás eredményei szerint a fülesmedúza a Föld legjobb hatásfokú úszója, mivel egységnyi távolságot kevesebb energia felhasználásával teljesít, mint bármely más vízi élőlény. Brad Gemmell, a Woods Hole-ban található Tengerbiológiai Laboratórium szakértője azt is megfejtette, hogyan képes erre a fülesmedúza: különleges mozgásának köszönhetően minden „úszótempó” energiájából visszanyer egy kicsit.

Gemmell az Egyesült Államok Haditengerészetének megbízásából kezdte tanulmányozni a fülesmedúzákat, egy olyan projekt részeként, amelynek célja szokatlan, de hatékony úszó mozgásformák tanulmányozása. Az állatok mozgásának elemzése közben figyelt fel arra, hogy a medúzák az előrehaladás során akkor is enyhén gyorsulnak, amikor testük egyáltalán nem mozog. Először azt hitte, hogy valamiféle hiba lehet az adatsorban, hamar kiderült azonban, hogy minden tanulmányozott fülesmedúza esetében észlelhető a jelenség.

Gemmell a kutatás következő fázisában magnézium-kloriddal bénított meg néhány medúzát, amely blokkolta az úszóizmokba befutó idegi jeleket. A mozgásképtelen állatokat aztán egy rúd segítségével tolni kezdte a vízben, és megfigyelte, hogyan áramlik körülöttük a víz.

Amikor a fülesmedúzák „összecsukják” esernyőt formáló testüket, két örvénygyűrűt keltenek maguk körül, vagyis olyan áramlatokat hoznak létre, amelyekben fánkszerűen áramlik körbe-körbe a víz. Az első örvénygyűrű hamar távozik közelükből, előre hajtva az állatokat. A második gyűrű azonban a test elernyedését követően ér az „ernyő” nyílásához, ahol a korábbinál gyorsabban kezd forogni, vizet pumpál a medúzába, és ezzel újabb lökést ad az állatnak.

A medúzák teste olyannyira rugalmas, hogy automatikusan elernyed, így ez a másodlagos „löket” semmiféle energiabefektetésbe nem kerül az állatoknak, viszont 80 százalékkal messzebbre jutnak, mint a második örvénygyűrű nélkül tennék. Az eredmények tehát szöges ellentétben állnak azokkal a hiedelmekkel, miszerint a fülesmedúza rossz úszó lenne, ugyanakkor az is tény, hogy ez a fajta technika csak lassú sebesség és kis testméret esetében működik hatékonyan.

Gemmell ennek ellenére úgy gondolja, hogy a metódust ki lehetne aknázni egyes óceánkutató szondák tervezése során, hiszen így ugyanannyi energiával jóval hosszabb ideig működőképes szerkezeteket lehetne létrehozni.