Az 1960-as években Mike McGrady egyre növekvő aggodalommal figyelte hazája irodalmi sikerlistáit, mert az élen tanyázó rettenetek meggyőzték arról, hogy látszólag prűd honfitársai megvesznek a bujaságtól csöpögő, filléres ponyvákért. Ám mivel a jeles zsurnaliszta nem tartozott a vaskalapos erénycsőszökhöz, úgy döntött, hogy egy, a pornográf alkotások ellen indított, tömjénszagú kereszteshadjárat helyett a célközönséget fricskázza meg.
Terve a maga nemében zseniális volt: huszonhárom, hasonló elveket valló társával együtt nekikezdett, hogy papírra vesse a házasságtörés akkoriban felettébb népszerű témája körül forgó fertelmek szándékosan hitvány stílusparódiáját. A tréfacsináló semmit sem akart a véletlenre bízni: a konspirátorok saját fejezeteket kaptak, és fáradozásaik poshadt-rákkeltő gyümölcseit nem fésülték össze tartalmilag, viszont a túlságosan nívósnak ítélt mondatokat lebutították. Így a Naked Came the Stranger címre keresztelt, regénynek álcázott reaktorbaleset, amiben egy nő ráébred, hogy férje megcsalta, és kamatostul adja vissza a kölcsönt, maradéktalanul megfelelt a nemes célnak.
A Penelope Ashe-ként jegyzett kötet végül 1969-ben az excentrikus-hedonista kiadó, Lyle Stuart jóvoltából megjelenhetett, és rövid idő alatt húszezer példányt kapkodtak el belőle. Ez az írók legmerészebb álmait is messze túlszárnyalta, ezért a nyilvánosság elé lépve leleplezték magukat. De ezzel mérhetetlen bánatukra csupán annyit értek el, hogy a plebsz a társadalomkritikára mérsékelten nyitott, ellenben a botrányokat teli pofával habzsoló tagjai valósággal megrohamozták a könyvesboltokat. 1975-ben pedig Darby Lloyd Rains főszereplésével elkészült a viccnek szánt epizódokat az ezüstvászonra átültető adaptáció.
Egy ilyen előzmény tükrében nem zárhatjuk ki, hogy a szigorúan elméleti síkon a bosszúsztorik sorát bővítő A francia őrszem is egy efféle, hosszú esztendőkön keresztül finomított-csiszolgatott élc. Sőt, messze akkor járunk el a legokosabban, ha ebből indulunk ki, mert ez a kissé nyakatekert felvetés is meggyőzőbb annál, mint, hogy a készítők valóban komolyan gondolták ezt az egészet. A frenetikus szatíra ugyanis olyan vad-veszett hévvel halmozza az elcsépelt sablonokat és a cselekményből egyáltalán nem következő fordulatokat, hogy arra a puszta trehányság elégtelen magyarázat.
Gyanúnk a bántóan banális történet is alátámasztja. A Közel-Kelet pokla után gyógyszerfüggő roncsként ócska alibimunkára beosztott katona, Klara (Olga Kurylenko) próbálna beilleszkedni a társadalomba, ám az átélt borzalmak ezt lehetetlenné teszik. Jobb híján szűkebben vett családjára támaszkodik, de mikor végre húga, Tania (Marilyn Lima) bátorításának köszönhetően előmászik a csigaházából, és egy bulin kiengedi a felgyülemlett gőzt, megtörténik a tragédia. A diszkóból egy privát partiba siető testvérét megerőszakolják és kómásra verik. Ráadásul a bajt tovább súlyosbítja, hogy a tettes a gyanú szerint egy diplomáciai mentességet élvező orosz számítógépzseni egy szigorúan védett villába visszavonuló fia. Ám a bosszúra szomjazó specialistát ez sem tántorítja el: eltökéli, hogy igazságot fog szolgáltatni szerettének
Faék-jellegűnek is kizárólag a tények indokolatlan megszépítésével nevezhető alaphelyzet – de az ördög megcsontosodott szokásához híven a részletekben búvik meg. Mivel ahogy arra hamar ráébredünk, az inkább élesen elkülönülő fejezetekből építkező szkeccs-válogatásnak, és nem nagyjátékfilmnek tekinthető mű fő rendezőelve a teli torokból való röhögésre késztető pongyolasággal kombinált, végletekig leegyszerűsítő stilizálás. A főhős fájdalomcsillapítókkal vívott, egyenlőtlen harca bő két percig kerül elő, hogy aztán többé szó se essen róla, és ígéretes mellékalakok tűnnek fel, majd hullanak vissza a semmibe.
Hovatovább az általában véve a bő marékkal adagolt, figyelemfelkeltő mellékszálakat is tízből kilenc és félszer elvarrják, mielőtt érdemben kihathatnának a történésekre. Azaz a meghökkentően kurta játékidő bő felét-háromnegyedét tényszerűen zéró praktikus haszonnal bíró töltelék-események teszik ki. Emiatt hamar az a benyomásunk támad, hogy egy bizarr, ellenben a maga kifacsart módján szórakoztató, a logikát takarékra csavaró, delíriumos lázálomba pillanthatnánk bele. Hiszen vehetünk-e komolyan egy, a poszttraumás stressz gyötrelmeinek érzékeltetését egy futó-feledhető intermezzóval letudó, kaotikus szösszenetet?
Emellett a szürreális hatást csak tovább fokozza, hogy az elvileg az ölés legrafináltabb fortélyaira kitanított kommandós egy, a Call of Duty-ban tanultakat a gyakorlatba átültető irodista hatékonyságával veti magát vendettájába. Elvetéltebbnél elvetéltebb, a Csupasz pisztoly trilógia fénypontjait idéző merénylet-tervek és az azokra adott, Frank Drebin csetlésein-botlásain is túltevő válaszreakciók emelik meg endorfinszintünk. Beosztottját gyilkossági kísérlet közben lekapcsoló, és az incidenst egy vállrándítással elintéző tiszt, megkínzott áldozata menekülésén kissé bosszankodó, élveteg pojáca, netán magát mondatonként megcáfoló rendőr: poénos mellékalakokból nincs hiány.
Összességében tehát, ha derülnénk egy keveset a fénykorát a hetvenes években élő zsáner kliséinek kikarikírozásán, Julien Leclercq gúnyrajza garantáltan bearanyozza a napunk. Egyben azt is biztosra vehetjük, hogy magnum opusa a koronajárvány elültével a mulatozások elengedhetetlen, atmoszférateremtő kellékeként fogja learatni a babérokat. Viszont ha egy, a Piszkos Harry, vagy a Bosszúvágy-franchise nyomdokaiban haladó produkciót várunk el a pénzünkért, bölcsebben tesszük, ha másfelé keresgélünk, mert kategóriája komoly-komor képviselőjeként kvázi alulmúlhatatlan. Vagyis az értékelés szigorúan a vígjáték-olvasatnak szól.
