Bár a bogong bagolylepke barna szárnyaival nem olyan látványos kinézetű, mint a pompás királylepke, ami a vándorlást illeti, még le is körözi híresebb rokonát. A királylepkék Észak-Amerikát átszelve óriási távolságot tesznek meg Mexikó középső részén néhány fáig, vagy onnan indulva útnak. Ezek az állatok azonban életükben csak egyszer költöznek ekkorát, míg az Ausztráliában honos bogong lepkék oda-vissza teljesítenek egy 1000 kilométeres távot.

Először kikelési helyükről, Queensland vagy Új-Dél-Wales forró területeiről a hegyeket veszik célba, hogy Victoria állam néhány hűvös barlangjában vészeljék át a nyári meleget, majd visszatérnek születési helyükre. Hogy hogyan találják meg a barlangokat, és hogyan jutnak vissza kiindulási pontjukra, annak jelentős része még mindig rejtély, bár egy svéd kutatócsoport munkájának köszönhetően nemrégiben egy kicsit világosabbá vált a kép.

David Dreyer és Eric Warrant, a Lund Egyetem kutatói ugyanis úgy gondolják, hogy a bogongok számos madárhoz és halhoz hasonlóan képesek érzékelni a földi mágneses mezőt, és belső iránytűjük segítségével navigálnak. Míg a pompás királylepkék a kísérletek alapján jobbára a Nap alapján találják meg útjukat, az éjjel aktív molylepkék esetében ez nem opció, így ha a szakértőknek igazuk van, az első olyan rovarok lehetnek, amelyekről bebizonyosodik, hogy mágneses irányérzékelést alkalmaznak.

Dreyer és Warrant vizsgálatiak során fénycsapdákkal több száz bogong lepkét kaptak el vándorlásuk alatt, majd egy repülőszimulátorba helyezték őket, ahol szabadon választhattak útirányt, bár a hátukra erősített bot miatt valójában előre haladni nem tudtak. A szimulátort mágneses tekercsek vették körül, amelyek semlegesítették a földi mágneses mezőt, és egy ahhoz hasonló erejű, 120 fokban elforgatható mezőt generáltak.

A madarak esetében a hasonló kísérleti elrendezésekkel kétséget kizáróan sikerült igazolni, hogy például a galambok valóban a mágneses mező révén navigálnak, így a kutatók azt remélték, hogy a molyok esetében is egyértelmű lesz a végeredmény. Nem így történt. A galambokkal ellentétben a lepkék nem reagáltak vagy kaotikusan kezdtek viselkedni a mágneses mező forgatására.

A szakértők azonban nem adták fel, hanem egy kicsit valósághűbbé tették a kísérletet. Úgy sejtették ugyanis, hogy az a probléma, hogy szimulátorban nem elég konzisztensek a vizuális ingerek, és ezek zavarják össze az állatok, amelyek kiváló látással rendelkeznek. Így a kutatók kizártak minden nem kívánt ingert: fehér anyaggal bélelték ki a szimulátor belsejét, és egy fekete „hegyet” helyeztek el a horizont felett, hogy legyen valami könnyen azonosítható tereppont is.

A kísérletek során a mágneses mezőt először öt percig a földivel egyező irányban tartották, majd elkezdték forgatni. Az állatok nagyjából három percig a megváltozott mágneses mezőnek megfelelően haladtak, majd elkezdtek össze-vissza repkedni. A szakértők szerint azért, mert rájöttek, hogy a hegy, vagyis a vizuális tájékozódási pont és a mágneses mező elmozdult egymáshoz képest, ami összezavarta őket.

Az eredmények tehát azt sugallják, hogy a bogong bagolylepkék hosszú útjaik során valóban a mágneses mező alapján navigálnak, de menet közben a látható tereppontokra is támaszkodnak. A következő szakaszban a kutatók ezt úgy igyekeznek majd igazolni, hogy a mágneses mezővel együtt a „hegyet” is mozgatni fogják.