Testünk legkeményebb része a fogainkat borító zománc. Egy kutatócsoport most fosszilis halak és élő halfajok genetikai vizsgálata alapján kiderítette, hogy ez a speciális anyag egykor valószínűleg nagyon más célokat szolgált: az ősi halak egyes csontjait és pikkelyeit tette ellenállóbbá. Már korábbi kutatások is afelé mutattak, hogy egyes korai halak zománccal megerősített pikkelyeket is hordoztak, a mostani eredmények azonban azt is felvillantják, hogyan kerülhetett az anyag a fogakba.

Minden négylábú (Tetrapoda) és izmosúszójú hal fogait fogzománc fedi, amely jelentős részben hidroxilapatitból áll, a ma élő és fosszilis sugarasúszójú halak többségében viszont nincs nyoma ennek az anyagnak. Per Ahlberg, az Uppsalai Egyetem kutatója azonban nemrégiben azonosított egy ősi kivételt: a Psaroepis romeri nevű, 20 centiméteres, 410‒415 millió éve élt ragadozó hal ugyanis hidroxilapatitot hordozott koponyájában és pikkelyeiben. Érdekes módon a kiválóan megőrződött fosszília fogaiba viszont nincs nyoma a zománc alapanyagának.

Más kutatócsoportok már korábban is azonosítottak olyan, sokkal kevésbé ép fosszilis halakat, amelyek pikkelyeit hidoxilapatit borította, abban azonban a leletek töredékessége miatt senki sem volt biztos, hogy a zománcos pikkelyek hol helyezkedtek el a testen, és hogy a halak mely életszakaszában volt jellemző jelenlétük. Ahlberg csapata viszont egy szinte teljesen épen megőrződött halat vizsgált meg. Ennek során kiderítették, hogy míg az egyed fogai tisztán dentinből állnak, egyes pikkelyeiben és koponyacsontjaiban a fogzománc anyagát hordozza az egykor élt állat.

Korábban a szakértők úgy vélték, hogy az evolúció során a külső, zománccal megerősített pikkelyek lassan a szájüregbe vándoroltak, majd alakot váltva fogakká fejlődtek. A Psarolepis testén szórványosan jelen levő zománcos pikkelyek azonban egy másik folyamatot tesznek valószínűvé. Ahlberg és társai szerint nem a zománcos struktúrák helye, hanem a zománctermelés testi eloszlása alakult át az évmilliók alatt, vagyis a korábbiakhoz képest új sejtekben, új testtájakon kezdtek el kifejeződni a zománctermelő fehérjéket kódoló gének.

A szakértők egy ma élő hal, a pettyes kajmánhal genomját is szekvenálták, mivel a faj képviselőinek pikkelyeit egy kemény, zománcszerű anyag, a ganoin borítja. A vizsgálat során kiderült, hogy a kajmánhal a zománctermeléshez szükséges három fehérje közül kettő termelésére képes, ami azt sugallja, hogy a ganoin gyakorlatilag a fogzománc pikkelyeket borító változatának tekinthető.