A féregnyúlvány, vagy ahogy a köznyelv nem egészen precízen hívja, a vakbél funkciójáról vagy funkciótlanságáról több mint másfél évszázada vitatkoznak a kutatók. Anatómiailag a vakbél (coecum) elnevezés alatt a felszálló vastagbél lefelé történő meghosszabbítását értjük, amely a vékonybél beszájadzása alatt található. Ennek a vakon záródó bélszakasznak az alsó pólusán helyezkedik el a féregnyúlvány vagyis az appendix, ezt távolítják el vakbélgyulladás esetén. Korábbi kutatások során felmerült, hogy a látszólag fölösleges, csökevényes szervnek talán a bélflóra súlyos fertőzések idején történő megőrzésében lehet szerepe, és egy új tanulmány megerősíteni látszik ezt az elképzelést. Szerzői kimutatták ugyanis, hogy az appendix egymástól függetlenül 32-szer fejlődött ki az emlősök evolúciója során, így a logika azt diktálja, hogy valóban valamilyen fontos szerepe lehet.
A féregnyúlvány funkciójáról tudományosan elsőként Charles Darwin értekezett. Az ő korában még úgy tudták, hogy az appendix csak az emberben és az emberszabásúakban található meg. Darwin úgy vélte, hogy őseink főként növényekből álló táplálékának megemésztéséhez sokkal nagyobb vakbélre volt szükség, mivel az itt található baktériumok segítettek a nehezen emészthető tápanyag lebontásában. Később aztán az elődök áttértek az elsődlegesen gyümölcsökből álló étrendre, amelyek jóval könnyebben lebonthatók, így a nagy vakbél feleslegessé vált, és elkezdett visszafejlődni. Az appendix Darwin szerint a vakbél egy megmaradt, elcsökevényesedett redője, egy végső eltűnésre váró maradvány, amely nem lát el semmiféle feladatot.
Az utóbbi évszázadban azonban egyre több kutató vetette fel, hogy valami funkciója azért mégiscsak lehet a féregnyúlványnak. Kiderült például, hogy az apró szerv olyan szöveteket is tartalmaz, amelyek a szervezett fő védekező rendszerét, a nyirokrendszert is felépítik. Az elmúlt pár év kutatásai igazolták, hogy ezek a szövetek elősegítik az egészséges bélflóra gyarapodását, ráadásul az is kiderült, hogy az emberszabásúakon kívül más emlős fajok is rendelkeznek féregnyúlvánnyal, például az oposszum, az erszényes medve, a nyúl és a patkány is.
Egy amerikai vezetésű nemzetközi kutatócsoport nemrégiben újabb bizonyítékokkal támasztotta alá az appendix hasznosságának elméletét. Összesen 361 emlős faj étrendjét és bélrendszerét hasonlították össze, köztük ötven olyanét is, amelyekről ma már tudjuk, hogy féregnyúlvánnyal rendelkeznek. Az adatok segítségével visszakövették az evolúciós családfán, hogy vajon mely pontokon fejlődhetett ki a szervecske. Mint kiderült, a féregnyúlvánnyal rendelkező fajok annyira szét vannak szórva a rendszerben, hogy úgy tűnik, az appendix legalább 32-szer (de az is lehet hogy 38 alkalommal) egymástól függetlenül alakult ki ezen állatok őseiben.
Az étrendek alapján ráadásul arra a következtetésre jutottak a szakértők, hogy a féregnyúlvány megjelenése a legtöbb állat esetében nem köthető nagyobb táplálkozásbeli változásokhoz, de pontosan az ember és az emberszabásúak fejlődése során felbukkanása egybeesik egy ilyen étrendváltással, így Darwinnak valamilyen szinten igaza volt, még ha az általa felvázolt fejlődési irány nem is stimmel.
A tudományterület más szakértői ugyan néhány esetben vitathatónak tartják az eredményeket, például nem biztosak abban, hogy mind az ötven vizsgált faj ténylegesen féregnyúlvánnyal rendelkezik, de az egyre világosabbnak tűnik, hogy az appendix valóban fejlődés és nem visszafejlődés eredménye, amely egymástól függetlenül többször is végbement az élővilágban. A legújabb, 2007-ben megfogalmazott elmélet szerint a vakbél ezen függelékének az lehet a feladata, hogy egyfajta végső mentsvárként megőrizze a bélflóra hasznos baktériumait. A legsúlyosabb emésztőrendszert érintő fertőzések, például a kolera vagy a dizentéria képesek teljesen megsemmisíteni a belek mikroorganizmusait, a féregnyúlványban megbúvó baktériumok azonban ilyenkor is érintetlenek maradnak, és a kór legyőzése után képesek újra benépesíteni az bélrendszert.
