Amikor arra gondolunk, hogy kik vagyunk és mi vezérli cselekedeteinket, az agyat tartjuk elsődleges tényezőnek: az agy uralja érzékeinket, mozdulatainkat, itt formálódnak a gondolatok, és itt tárolódnak az emlékek. Az agy ugyanakkor a testbe van ágyazva és folyamatos kétirányú összeköttetésben van ennek különböző részeivel. Egyes receptorok jelzésére például éhségérzet indul be az agyban, aminek hatására nekilátunk táplálékot keríteni. Más receptorok hatására hideget érzünk, és felöltözünk.
Az utóbbi évtizedek kutatásai ugyanakkor egyre inkább rávilágítanak arra is, hogy ezek az érzések nem egyszerűen arra vannak, hogy az agyat a test különböző, sürgető állapotaira figyelmeztessék. A szív, a tüdő, a bélrendszer és más szervek más információkat is közölnek az aggyal, és ezek az információk alapvetően befolyásolják, hogyan észleljük környezetünket, és hogyan reagálunk kifelé. A szívvel kapcsolatos friss vizsgálatok különösen érdekes képet vázolnak fel arról, hogy az alapvető testi folyamatok mennyire fontosak a világgal való interakcióink során.
William James és Carl Lange már a 19. század végén felvetették, hogy az érzelmi állapotok valójában egy ingerre adott testi változások, amelyeket az agy érzelmekként dolgoz fel – vagyis például a külső stimulusra beinduló erős szívdobogás nyomán kezdünk félni, és nem a félelemtől kezd kalapálni a szívünk.
A kutatók azóta számos példát találtak arra, hogy egyes élettani jelenségek érzelmekként realizálódhatnak, illetve befolyásolhatják, hogy mit érzünk és érzékelünk. Ezek egyik iskolapéldája a szívműködés alakulása, amely kapcsán rengeteg érdekesség vizsgálható.
Az érzékek libikókája
A szívműködés két szakaszra bontható: a szisztolé alatt a szívizmok összehúzódnak, és kinyomják a vért, a diasztolé alatt pedig elernyednek, és a szív újra megtelik vérrel. A szakértők az 1930-as évektől egyre több bizonyítékot találtak arra, hogy a szisztolé alatt enyhül a fájdalom és tompul az úgynevezett megriadási reflex, amely veszélyhelyzetben menekülésre késztet minket. A kutatások feltárták, hogy mindez annak lehet köszönhető, hogy a szisztolé alatt a nyomásszenzorok az agy gátló régióiba küldenek jelzéseket.
Ez feltehetően azért lehet hasznos, mert az agynak folyamatosan egyensúlyoznia kell a belső és a külső jelzések között, miközben integrálja ezeket. Az agynak ugyanis egyszerűen nincs kapacitása arra, hogy mindenre egyforma intenzitással ügyeljen, így váltogatja a figyelmet: amikor a testen belülről érkezik valamilyen jelzés, a külső jelek feldolgozása lelassul, mondja Sarah Garfinkel, a Brightoni és az Essexi Orvosi Egyetem kutatója.
Garfinkel és társai kísérletekkel igazolták, hogy az emberi kísérleti alanyok hajlamosabbak megfeledkezni azokról a szavakról, amelyeket a szisztolé időszakában hallottak, mint a diasztolé alatt. „Úgy képzelem el az érzékelést, mint egy libikókát” – mondja a kutató.
Amikor a szív összehúzódik, ez a libikóka a belső érzékelés javára billen, és a külső érzékelés ilyenkor kevésbé élesen működik.
A szív gátló hatását a szakértők újabb kutatással demonstrálták egy idén májusban megjelent tanulmányban. Ennek során azt mutatták meg, hogy a résztvevők az ujjukra leadott enyhe elektromos ingerlést hajlamosak voltak csak a diasztolé ideje alatt érezni, és a szisztolé alatt gyakran nem tudták érzékelni ezeket a külső jeleket. A szív összehúzódása nyomán erősebb agyi választ produkáló résztvevők ráadásul a szisztolé alatt még kevésbé voltak érzékenyek a külső jelekre, mint azok, akiknél a szív ilyenkor enyhébb gátlást produkált.
„Egészen elképesztő, hogy néhány ezredmásodperc alatt mennyire megváltozik az észlelésünk”
– mondja Esra Al, a Max Planck Intézet emberi kogníciót és agyműködést kutató doktori hallgatója, az új vizsgálat vezetője.
A kutatócsoport azzal kapcsolatban is felvázolt egy teóriát, hogy miért billenti a belső érzékek irányába az észlelési libikókát az agy. A szisztolés szakaszban, amikor a szív kinyomja a vért a testbe, a pulzus az ujjbegyek végén is világosan érzékelhetővé válik. Az agy számára viszont előnyös, ha ezek a jelek nem futnak be, és nem kell feldolgozni, hiszen ezek nem szolgálnak új információval sem a környezetről, sem a testről. Ennek „mellékhatásaként” viszont a tapintás átmenetileg szintén veszít érzékenységéből.
Félelmetes síkidomok
A félelemmel ugyanakkor más a helyzet. Garfinkel és kollégái 2014-ben megmutatták, hogy a fenyegető stimulusok feldolgozásáért felelős agyi területek nem gátlódnak a szisztolé alatt. Sőt: a szív összehúzódáskor a már említett gátlások mellett az amigdala is aktiválódik, amelyet kifejezetten a félelemérzet központjaként tartanak számon. Ez állhat amögött, hogy a szisztolé alatt a kísérletek alapján még fenyegetőbbnek éljük meg a félelmetes arcokat.
Érdekes módon a semleges arckifejezéseket ugyanakkor az alanyok kevésbé értékelték intenzívnek a szisztolé alatt, mint a diasztolé szakaszában. Úgy tűnik tehát, hogy ezek feldolgozására kiterjed a tompító effektus. A félelem ugyanakkor áttör ezen, mivel kívül esik a szív gátló hatásán, mondja Garfinkel.
A szakértők szerint a félelem kivételezett helyzetére is van logikus magyarázat. Félelmi állapotban a szív nagyon gyorsan ver, vagyis gyakori a szisztolé. Ennek megvan az az előnye, hogy ilyenkor kevésbé érezzük a fájdalmat, és az esetleges akadályokat is legyőzve hatékonyabban tudunk menekülni. Azonban az is fontos ilyenkor, hogy kiemelten ügyelni tudjunk a külső fenyegetésekre, hiszen ezek észlelése segíthet a túlélésben, folytatja a kutató.
Garfinkel legfrissebb eredményei szerint a szívműködés és a félelemérzet közti kapcsolat még szorosabb, mint eddig gondolták. Egy egyelőre lektorálásra váró tanulmányban a kutató és társai arról számolnak be, hogy új kísérleteik során arra kondicionálták tesztalanyaikat, hogy féljenek egyes geometriai formáktól: amikor ezeket megmutatták nekik, enyhe áramütésnek tették ki őket.
A szakértők aztán a „félelmetes” formákat semleges formákkal együtt áramütés nélkül is prezentálták az alanyoknak a szívműködés különböző szakaszaiban. A kutatók azt várták, hogy a félelmetes formák a szisztolé alatt nagyobb félelmet váltanak ki, mint a semleges formák, mint a diasztolé alatt. Ehelyett a szisztolé alatt a formák mindegyike – a kondicionált és a semleges formák is – erősebb félelmi reakciót váltott ki, mint a diasztolé alatt.
Garfinkel szerint ez azt sugallja, hogy a szív összehúzódása alatt eleve félelmetesebbnek látunk mindent: egyszerűen attól, ahogy a szívünk működik, alapvetően megváltozik a percepciónk, és ez fokozottan igaz akkor, ha gyorsabban ver a szívünk.
Szelektív vakságaink
Arra is mutatnak jelek, hogy a szívverés és az agyműködés közötti kapcsolat a félelmen kívül más reakciók során is meghatározó lehet. Egy márciusban közzétett tanulmány szerzői úgy találták, hogy a szisztolés szakaszban gyakrabban mozog a szem, míg a diasztolés fázisban hosszabban meredünk egy-egy pontra. Ez azt eredményezi, hogy a szisztolé alatt gyakorlatilag vakká válunk a részletekre, és a környezetet alaposabban a diasztolé alatt térképezzük fel, amikor a testünk belseje (de legalábbis a szívünk) nyugalmi helyzetben van.
„A szisztolé alatt sokkal érzéketlenebbé válunk a külvilágra, a külső ingerek feldolgozása lelassul, és a belsőnkből kiinduló jelzések válnak meghatározóvá”
– mondja Garfinkel, aki nem vett részt az utóbbi kutatásban. A kutató szerint ugyanakkor teljesen beleillik a képbe, hogy ilyenkor vizuálisan is kevésbé érzékeljük a külvilágot.
A szisztolé és a félelem fokozódása közti kapcsolat felderítésén dolgozó szakértők azt remélik, hogy a jelenség puszta megismerésén túl eredményeik a gyakorlatban is hasznosíthatók lehetnek, például egyes fóbiák és a poszttraumás stressz zavar (PTSD) kezelésében. Például olyan módon, hogy a fenyegető stimulusokat a szívműködés specifikus szakaszában indukálják, így segítve a hozzászokást ezekhez.
Mások közben azon dolgoznak, hogy megértsék, hogyan határozzák meg a test más élettani működései, így például a légzés és az emésztés a külső információk befogadását, az érzékszervi jelek feldolgozását és a viselkedést. Ezekből a vizsgálatokból is az látszik, hogy a világot nem egy adott, stabil környezetként érzékeljük magunk körül. Hanem ahogy Garfinkel is mondja, érzékelésünket alapvetően meghatározza, hogy éppen mit csinál a testünk.
