Beszédünk összetettsége a fák lombjai közti életre vezethető vissza a mássalhangzók evolúciójának első átfogó elemzése szerint. Ami egyben azt is sugallja, hogy elődeink több időt tölthettek a fákon, mint eddig gondolták a szakértők.

Minden emberi nyelv magán- és mássalhangzók kombinációját használja az információ átadására. A legtöbb nem emberi főemlős ugyanakkor szinte kizárólag magánhangzószerű hangokkal kommunikál. Viszont a nem emberi emberszabású majmok különböző mértékben mássalhangzószerű hangokat is használnak.

Ez felveti a kérdést, hogy vajon honnan származnak a mássalhangzók, mondja Adriano Lameira, az angliai Warwicki Egyetem munkatársa. Ennek kiderítése érdekében Lameira feldolgozta a meglévő szakirodalmat, hogy megnézze, mennyire gyakoriak a mássalhangzók az emberszabású majmok körében, és hogy ez segít-e feltárni evolúciós eredetüket.

A szakértő úgy találta, hogy a vadon élő orangutánok, amelyek idejük nagy részét a fák lombkoronájában töltik, több és változatosabb mássalhangzószerű hangot produkálnak, mint a vadon élő gorillák, csimpánzok és bonobók, amelyek a talajszinten élnek. Ez különösen érdekes, mert míg az orangutánok közül mindegyik produkálja ezeket a hangokat, a többi emberszabású majomnál egyáltalán nem általános az alkalmazásuk.

Az orangutánok gazdag repertoárral rendelkeznek a cuppantó, reszelő, kattogó, berregő és zümmögő hangokból, mondja Lameira. Ezeket a hangokat jellemzően fészeképítéskor, a kicsinyeikkel való kommunikáció során, illetve riasztásként használják. Lameira szerint a fákon való élet magyarázatot adhat arra, hogy az orangutánok miért fejlesztették ki ezt a széles hangrepertoárt.

Az emberszabású majmok ügyesek a rejtett táplálékforrások feltárásában, például a diófélék kibontásában, amihez gyakran eszközökre van szükségük. A lombok közti gyűjtögetés közben azonban az orangutánoknak legalább az egyik karjukat mindig kapaszkodásra kell használniuk a stabilitás megőrzéséhez. Ezért ajkaik, nyelvük és állkapcsuk irányítására összetettebb módot dolgoztak ki, hogy szájukat „ötödik végtagként” használhassák. Az orangutánok például egy narancsot is képesek kizárólag az ajkaik segítségével meghámozni.

Lameira szerint ennek a fejlett motoros képességnek az evolúciós mellékhatásként válhattak képessé az orángutánok a mássalhangzószerű hangok képzésére. Ez pedig azt jelentheti, hogy korai elődeink szintén is a fákon lombjai közt fejlesztették ki a mássalhangzókat, vagy azok előzményeit. „Egyre inkább úgy tűnik, hogy sokkal jelentősebben és mélyebben függtek a fáktól, mint korábban gondoltuk" – mondja Lameira. Az életmód és a kommunikációs hangok közötti kapcsolat nem vonatkozik a kisebb fákon élő főemlősökre, mondja Lameira, mert ezek méretük és farkuk miatt sokkal biztonságosabban mozognak az ágak között, akkor is, ha lábaikkal nem kapaszkodnak.

Az elképzelés némileg ellentmond annak a másik emberi evolúcióval kapcsolatos elképzelésnek, miszerint az emberek a szavannára költözve kezdtek el felegyenesedve járni, és kezeik felszabadulásával váltak képessé az egyéb, jelentősebb kogníciót igénylő feladatok ellátására.

Chris Petkov a Newcastle-i Egyetem kutatója szerint Lameira hipotézise kétségkívül érdekes, és érdemes vizsgálni, ugyanakkor bőven vannak kérdések is. Elmondása szerint nagyon sok majom használ morgásokat, amelyek szintén mássalhangzószerűek, és itt nem érvényesül az életmódbeli különbség. Szerinte mindenképp szükség lenne a mássalhangzószerű hangok szisztematikusabb, fajonkénti jellemzésére a továbblépéshez.