A Colossal Biosciences képviselői kedden jelentették be, hogy megpróbálják feltámasztani a kihalt dodómadarat is, és hogy a legújabb körben további 150 millió dollárra tettek szert „kihalásmentesítő” projektjeikhez.

A dodó feltámasztása már 2022 szeptemberében is szerepelt a Colossal tervei között, de mostanra vált hivatalossá, hogy a cég valóban megpróbálkozik a madarak visszahozásával. A dodó mellett a Colossal hivatalos listáján két másik faj szerepel: a gyapjas mamut (a cég első célfaja, amelyet 2021 szeptemberében jelentettek be), valamint a legnagyobb húsevő erszényes állat, az erszényesfarkas, más néven tasmán tigris. A Colossal célja nem egyszerűen az, hogy mások szórakoztatására hozza vissza ezeket az állatokat. A vállalat szerint a fajok visszatelepítése a megfelelő élőhelyekre segítene visszaállítani egyfajta normális egyensúlyt az adott környezetben.

A mamutok utolsó csoportja körülbelül 4000 évvel ezelőtt halt ki a Wrangel-szigeten, Oroszország északkeleti partjainak közelében. A dodó, a Mauritiuson őshonos, röpképtelen madárfaj 1681-re tűnt el. Az utolsó ismert erszényesfarkas 1936-ban pusztult el egy tasmániai állatkertben. A tudósok mindhárom faj genomját szekvenálták az elmúlt években.

A kérdéses fajok kihalásában az emberiség kulcsszerepet játszott. A dodókat levadászták, ragadozókat és kártevőket telepítettek a környezetükbe, és az ember hozzájárult az élőhelye zsugorodásához. Az erszényesfarkasokkal hasonló volt a helyzet. Tasmánia európai gyarmatosítását követően a telepesek az erszényesfarkasokat veszélyesnek tartották juhaikra (bár a fenyegetés a valóságban erősen eltúlzott volt), ezért a helyi kormány jutalmat ígért az erszényes emlősök elejtéséért. Az ember a mamut kihalásában is minden bizonnyal szerepet játszott, de a dodó és az erszényesfarkas klasszikus példái annak, hogy milyen gyorsasággal vagyunk képesek kiirtani fajokat.

A Colossal azt is bejelentette, hogy létrehoznak egy madárgenomikai csoportot, amely a kifejezetten a dodó feltámasztására irányuló erőfeszítéseket fogja felügyelni, ami jelentősen másfajta stratégiát igényel majd, mint az emlősök visszahozása. A kékesszürke madár akár 50 kilót is nyomhatott, és jellegzetes, ívelt csőrrel rendelkezett. Valószínűleg a természetes ragadozók hiánya miatt a dodó röpképtelenné fejlődött Mauritiuson. Az európaiak először 1507-ben találkoztak a dodóval, amely 150 évvel későbbre már kihaltnak számított.

Ha a Colossal sikerrel jár, akkor valójában a kihalt állatok úgynevezett helyettesítőfajait (vagy proxyfajait) hozzák létre, az előállított génmanipulált állatok ugyanis nem lesznek valódi mamutok, dodók vagy erszényesfarkasok. A „kihalásmentesítés” során ugyanis a kihalt faj lehető legjobb analógját hozzák létre, nem pedig annak a fajnak a képviselőjét, amely a múltban létezett. Ez azt jelenti, hogy minden 21. századi mamutban (ha lesznek ilyenek) lesz némi modern elefánt DNS, mert csak így valósítható meg a „feltámasztás”.

A helyettesítés már csak azért is helytálló ebben az esetben, mert senki sem fogja tudni megmondani, hogy sikerült-e olyan állatokat létrehozni, amelyek az egykor éltekhez hasonlóan viselkednek. A viselkedés és az életmód ugyanis nem extrapolálható a génekből, ahhoz pedig túlságosan régen éltek ezek az állatok, hogy pontos információink legyen egykori életkörülményeikről.

A kihalás „legyőzésének” nehézségeivel kapcsolatban szemléletes támpontot nyújt egy, a Current Biology című folyóiratban tavaly megjelent tanulmány, amelyben genetikusok egy csoportja kidolgozott egy modellt a karácsony-szigeteki MacLear-patkány, a ma élő norvég vándorpatkány közeli, de kihalt rokona feltámasztására. A csapat abban biztos volt, hogy reprodukálni tudják a kihalt patkány azon aspektusait, ahol a két állat genomja nagymértékben átfedi egymást. Vagyis úgy vélték, hogy közelítőleg jó eredményt érhetnek el például a szőrzet színével és a fülek alakjával kapcsolatban. A kihalt patkány szaglásával és immunrendszerével kapcsolatos géneknek azonban alig van megfelelőjük a ma élő vándorpatkány genomjában. Ha tehát a csapat valamilyen formában vissza akarta volna hozni a MacLear-patkányt, akkor azt csak egy manipulált, megmásított immunrendszerrel és szaglórendszerrel tudták volna megvalósítani.

Hasonlóképpen, nehéz lesz megítélni, hogy az erszényesfarkas, a dodó vagy a mamut jelenkori példányai mennyire hasonlítanak ténylegesen egykori elődeikre. A kérdést az is befolyásolja, hogy sok állati viselkedést a szülőktől tanulnak az egyedek, illetve a kérdéses fajok életkörülményei sem fognak egyezni a kihaltakéval. Függetlenül attól azonban, hogy a Colossal kezdeményezéséhez hasonló projektekben sikerül-e többé-kevésbé dodó- vagy mamutszerű állatokat létrehozni, a cél érdekében végzett genetikai kutatások számos más területen is hasznosulhatnak.