A civilizáció születésének tankönyvi története nagyjából a következőképpen hangzik: a mai Irak területén, a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti sík, száraz területen nagyszabású öntözési projektekkel tették termőfölddé a sivatagot. Körülbelül 5000 évvel ezelőtt a sumeroknak nevezett nép az így keletkezett élelmiszer-többletet segítségével megalapította az első városokat, köztük Ur, Uruk és Lagas településeit. Ezek a városok képezték a mai komplex államok alapjait.
De a történetben van egy „tyúk vagy tojás” típusú rejtély, mondja Reed Goodman, a Clemson Egyetem régésze: „Hogyan sikerülhetett ennyi embert egy helyre összehozni, mielőtt megalakult volna a komplex öntözőrendszerek működtetéséhez szükséges központi vezetés?” Egy, a PLOS ONE folyóiratban nemrég megjelent cikk új megoldást kínál a rejtélyre: a korai mezopotámiaiak már több ezer évvel az első városok megjelenése előtt kihasználták a Tigris rendszeres áradásait és apadásait a növények öntözésére.
„Ez egy egészen új eredmény, amely geológiai adatokon és hatalmas munkán alapul” – mondja Jaafar Jotheri, az Al-Qadisiyah Egyetem geoarcheológusa, aki nem vett részt az új kutatásban. „Ez a tanulmány forradalmasítani fogja a sumer városokról alkotott képünket. Minden mezopotámiai régésznek el kell olvasnia.”
Hogy megértse, mi tette lehetővé az első városok létrejöttét, Goodman talajmintát vett a Lagash modern felszíne alól, amely a mai iraki Nasiriyah közelében, a parttól mintegy 200 kilométerre fekszik. A 25 méter hosszú magminta több mint 7000 évnyi üledékréteget tartalmazott. „A helyszínen vett magmintával össze tudtuk kapcsolni a környezeti és kulturális adatokat, és elgondolkodni azon, hogyan hatottak egymásra” – mondja Goodman.
Ez a talajmagminta jelentős adathiányt pótolt. Korábban az Irak déli részét tanulmányozó régészeknek a kőolajkutatás céljából vett geológiai mintákra kellett támaszkodniuk, amelyek általában nem tartalmazták a régészek számára legfontosabb talaj- és üledékrétegeket. „Az olajcégek nem törődnek a mag első 40 méterével” – mondja Jotheri.
A magminta legkorábbi rétegeinek alapos vizsgálata során kagylókat és más tengeri törmeléket azonosítottak, megerősítve, hogy Lagas egykor sokkal közelebb volt a tengerhez. Ez a közelség ötletet adott Liviu Giosannak, a Woods Hole Óceanográfiai Intézet geológusának: felvetette, hogy a korai sumerok talán a dagályt használták növényeik öntözésére. Hétezer évvel ezelőtt a sekély, keskeny Perzsa-öbölben naponta kétszer bekövetkező dagályok nyomán sós íz tolult fel a Tigris és az Eufrátesz folyókba, visszaszorítva az édesvizet. A sós víz nehezebb az édesvíznél, ezért a fenéken marad, és felemeli az édesvizet, mondja Giosan, a tanulmány társszerzője. Ha pedig naponta kétszer emelkedik meg a vízszint, akkor azt nagyon könnyen ki lehet használni a mezőgazdaságban.
Még a parttól távol eső közösségek is láthatták a folyó vízszintjének rendszeres emelkedését és csökkenését, és azt a búzamezők, datolyapálma-ligetek és zöldségkertek öntözésére fordíthatták, megalapozva ezzel a mezopotámiai fellendülést. „Ez megerősíti, hogy a legkorábbi ismert civilizáció alapja nem az a fajta öntözés volt, amire általában gondolunk” – mondja Jennifer Pournelle régész, a Dél-Karolinai Egyetem kutatóprofesszora, aki a régióban dolgozott, de nem vett részt az új vizsgálatban. Nem a sivatagot borították virágba, hanem a delta árapályát használták ki, mondja a kutató.
Ahogy a népesség növekedett és letelepedett, a folyó az éves tavaszi áradások részeként folyamatosan friss talajt és üledéket hozott lefelé, új, gazdag termőföldeket nyitva meg. „A termékeny földek szinte generációs sebességgel tárultak fel” – mondja Goodman. „Ezért alakult ki Lagas környékén egy városállam, és terjeszkedett olyan gyorsan.” Ez a megbízható vízellátás időt adott az őskori sumeroknak, hogy új társadalmi rendszereket és foglalkozásokat próbáljanak ki. „Az árapályos öntözési technológia megadta a lehetőséget, hogy növeljék a népességet, és államot építsenek” – mondja Naomi Miller, a Pennsylvaniai Egyetem nyugalmazott régésze. „Nem akkor kísérletezünk, amikor kétségbeesettek vagyunk, hanem akkor, amikor van egy kis mozgásterünk.”
Pournelle hozzáteszi, hogy az eredmények felforgatják azt az elképzelést, hogy a városok a sivatagok öntözésére épültek, egy központosított politikai hatalom által szervezett hatalmas infrastrukturális projekt eredményeként. Ehelyett a városok eredete egy alulról induló projekt volt, mivel sokan telepedtek le egymás mellé, hogy a Tigris táplálja termésüket. „Az öntözés bevezetése nem egy hódító vagy király által felülről kikényszerített dolog volt” – mondja Pournelle. „Ez nem az a történet, amit az iskolában tanultam.”
Ez a folyóparti paradicsomi lét nem tartott sokáig. Pár ezer év alatt az éves tavaszi áradások megváltoztatták a delta alakját, csökkentve a dagályok kiszámíthatóságát és vízmennyiségét, és bizonytalanabbá téve az életet a partokon. De miután az emberek letelepedtek és elköteleződtek a városi lét felé, Goodman szerint nem voltak hajlandók elköltözni – még akkor sem, amikor az árapályos öntözés kiszámíthatatlanná vált. Ehelyett fokozták erőfeszítéseiket a táj alakítására, és az élelmiszer-tárolásra koncentráltak. A társadalmi hatások mélyrehatóak voltak. „A jól szervezett városok ennek a tájnak a megőrzésére tett kísérletek eredményeként jöttek létre” – mondja Goodman. „És így körülbelül i. e. 2500-ban Lagas első királyai elkezdtek nagy léptékű csatornarendszerek építéséről is beszélni.”
