Kelet-Afrika füves pusztái alatt él egy állat, amely bizarr kinézetén kívül mostanra ellenállóképességéről is híressé vált. A csupasz vakondpatkányok földalatti kolóniákban élnek, amelyekben akár 300 egyed is együtt dolgozhat a több kilométeres alagútrendszer karbantartásán és a táplálék beszerzésén. A kolóniát egy királynő uralja, aki a nőstények közül egyedüliként képes a szaporodásra.

A mezei dolgozók élete nem könnyű, hiszen kevéske táplálékon és még kevesebb vízen kell tengődniük. A csupasz vakondpatkányok azonban kedvezőtlen körülményeik ellenére gyakorlatilag elpusztíthatatlanok. Szinte sosem alakulnak ki bennük daganatok, több mint 30 évig elélnek, ami jóval hosszabb, mint rokon fajaik várható élettartama, és nem érzékelik a hő okozta fájdalmat. Egy új vizsgálat most kiderítette, hogyan és miért váltak érzéketlenné ez utóbbi behatással szemben az állatok.

A különleges képességre valószínűsíthetően az állatok életmódja miatt van szükség. A csupasz vakondpatkányok azon két emlős faj közé tartoznak, amelyek a hangyákhoz és a méhekhez hasonló, euszociális kolóniákban élnek. A csoport nőstényei gyakran halálra menő küzdelmet folytatnak a királynői pozíció elnyeréséért, amelyet aztán több mint 15 évig is megőrizhetnek. A legsikeresebb kolóniák óriási méretűre duzzadnak, és a dolgozók folyamatosan újabb alagutakkal és termekkel bővítik a lakóhelyet, fogaikkal csinálva utat a földben.

A nagy hely ellenére a fészek rendszeresen használt részei általában elég zsúfoltak és forróak, ami fizikai kényelmetlenséget okozhat az állatoknak. Az ásás és a többi egyed folyamatos jelenléte nyomán a vakondpatkányok bőre folyamatosan apró sérüléseket szenved. Ez alapesetben azzal járna, hogy az állatok hajlamosak lennének a termális hiperalgéziára, vagyis arra az állapotra, amikor az előzőleg sérült bőr újabb, enyhe hőingernek kitéve aránytalan mértékben kezd fájni. (Ezért van az, hogy ha megégetjük vagy lehorzsoljuk magunkat, utána a langyos víz is elviselhetetlenül forrónak tűnik.) A jelenség oka, hogy a bőrben található receptorokat a gyulladás vagy korábbi magas hőmérséklet fokozottan érzékennyé teszi, így a legkisebb következő inger is fájdalomként realizálódik az agyban.

A csupasz vakondpatkányok viszont a jelek szerint úgy küzdenek meg kényelmetlen életkörülményeikkel, hogy nem érzékelik ezeket a másodlagos sérüléseket. A termális hiperalgézia kialakul náluk, de nem érzik az ebből fakadó fájdalmat. Gary Lewin (Max-Delbruck Molekuláris Orvoslási Központ) és kollégái ezt úgy derítették ki, hogy kis mennyiségű kapszaicinnel (az erős paprika csípősségét adó összetevő) kezelték az állatokat. A kísérletek során kiderült, hogy a vakondpatkányok hőérzékelő bőrreceptora egy kicsit másként néz ki, mint a többi rágcsálóé, és vélhetően ebből adódik, hogy az állatok sérült bőrét nem irritálják az kisebb hőmérsékleti hatások.

Lewin szerint a módosulás kellően kismértékű ahhoz, hogy megkönnyítse az állatok mindennapjait, ugyanakkor ne sodorja veszélybe a vakondpatkányokat. A receptorok túlérzékennyé válásának megakadályozása egyszerű gazdaságossági döntés lehet. A rágcsálóknak nagyon meg kell küzdeniük a túlélésért, az emlősök közül ők rendelkeznek a leglassabb anyagcserével, így az evolúció során minden olyan rendszer leállítódott bennük, amely nem feltétlenül szükséges a fennmaradáshoz.

Érdekes adalék az is, hogy a vizsgálatok alapján a vakondpatkányok sérülései születésükkor még hőérzékenyek, ezt a képességüket azonban felnőve elveszítik. A receptorok kismértékű kémiai módosításával egy kicsit kényelmesebbé válik számukra az élet, ami segít energiát spórolni mindennapjaik során, mondja Lewin. A szakértő szerint nagyon érdekes az is, hogy egy aprócska változtatás mennyire befolyásolhatja, hogyan érzékelik (illetve nem érzékelik) az állatok azt a fájdalmat, amely ebben az esetben nem előnyös, hanem hátrányos fennmaradásuk szempontjából.