- Aki a virágot szereti, drogcsempész még lehet.
Egyre gyakoribb, hogy alakításaikkal pályájuk legkiválóbb művelői közé emelkedő színésznagyságok arra jutnak, hogy a múzsák hívó szava helyett inkább Mammon undok karattyolására hallgatnak. A lista hosszasan sorolható. Az anno Gandhiként remekelő Ben Kingsley egyik, méltatlanabbnál méltatlanabb szerepet a másik után vállalta el: még Uwe Boll BloodRayne-adaptációját sem találta nívón alulinak. Robert De Niro hetedrangú vígjátékokkal rombolta le a nimbuszát, és Liam Neeson is sikerrel züllött középszerű, jellemzően a bosszú körül forgó akcióorgiák faarcú Charles Bronson pótlékává.
A pályáját az ötvenes években megkezdő, magát a mélyből az abszolút élvonalba felküzdő Clint Eastwood szerencsére elkerülte, hogy vénségére bohócnak kelljen állnia. De ezzel együtt, több mint valószínű, hogy legújabb, rendezőként is jegyzett filmje megtekintését követően még feltétlen rajongói is kissé zavartan jönnek majd ki a moziból. Hiszen a világ legöregebb drogfutárja, a nyolcvanhét esztendős korában lekapcsolt Leo Sharp kalandjai ihlette A csempészt bicskanyitogató módon „misztikus krimi-drámaként” hirdetik. Holott az árnyakban élők világa igen elnagyoltan jelenik csupán meg, és annak ellenére, hogy nem fetrengünk a földön a gegektől, egyik visszafogott, ám mókás poén a másikat követi. Továbbá kizárólag az az áthatolhatatlan tejködbe burkolózó, titokzatos rejtély nem hagyhat minket nyugodni az alkotás megtekintése közben, hogy a bekategorizálást elvégző személynek vajon meg van-e még az állása, vagy sem.
Meglátásom szerint akkor állunk a legközelebb az igazsághoz, ha az Oscar-díjas direktor legújabb művét szomorkás, de ezzel együtt életigenlő, jellemfejlődés-krónikával megbolondított, keserédes-fekete humorú dramedy-nek tekintjük, jelképes bűnügyi kerettel. Azaz, a várakozásokra rácáfolva nem irtóztató bunyók, vértől tocsogó kivégzések, vagy intenzív tűzpárbajok szegeznek minket a székünkhöz. A játékidő tekintélyes része azzal megy el, hogy a családja által gyűlölt, munkamániás kertészből világklasszis alvilági szállítóvá váló Earl Stone (Clint Eastwood) ide-oda vezetve élvezi az életet, és a legkevésbé sem zavarja, hogy a virágokat marcona, idegbajos mexikói maffiózókra cserélte. Hovatovább, bár pontosan tudja, hogy kikkel áll szemben, a csődbe ment öregúr kedélyes-korrekt munkatársként, vagy jó tanácsokat osztogató, bölcs barátként bánik a rommá tetovált, macsó erőszak-kultuszban élő haramiákkal.
Falatozókba tett kiruccanások, az ebül szerzett drogpénzből újraépített veterán-klub, újraéledő családi kapcsolatok, vidáman elnyalt fagylaltok, huszonéves lányokkal lezavart numerák: egy sajátos, bizarr idillt követhetünk nyomon. Eastwood valósággal lubickol a realitásokra az utolsó utáni pillanatig fittyet hányó, ősz fejjel is egyedül a pillanatnak élő, feladatát non-stop bulinak tartó, botcsinálta bűnöző bőrében. Nagyságát azonban az apránként megkésett szemléletváltáson áteső Stone lelki metamorfózisának oktatni való kivitelezése jelzi a legékesebben. A lánya esküvőjét egy díjátadó utáni italozásért kihagyó, hedonista piaci légy úgy érik család fontosságát elismerő, hibáira ráébredő, tragikus hőssé, hogy pálfordulását nem érezzük erőltetettnek. Irányváltása kiteljesedése során nincs a képünkbe nyomva némi érzelmes hegedűszóval kísért, viccnek gyenge, komolyan meg nyilván nem gondolt melodráma, vagy lélekemelőnek szánt, kínosan primitív moralizálás.
Mindez vitán felül páratlan élmény – ám sajnos tagadhatatlan, hogy a vékonyka krimi-mázba csomagolt megváltástörténet a korábban felsoroltakon kívül is szenved pár gyermekbetegségtől. Ezek közül a legfájóbb az, hogy a mondanivaló időnként a logika elé furakodik, barackot nyom a fejére, és gátlástalanul a képébe nevet. Ennek leghihetetlenebb példája az, hogy a férfi egy bő harminc másodperce ismert vadidegen tanácsát követve vált karriert, vagy, hogy őszintén meglepődik, mikor kiderül, hogy fegyvereket lóbáló megbízói miért fizetnek neki csillagászati összegeket. Az is tény, hogy ugyan az átlagon felüli kivitelezés miatt nincs okunk panaszra, de nem ártott volna elszakadni az efféle karakterdrámák sablonjaitól, és egy kis egyedi ízzel bolondítani meg a túl jól ismert cselekményt.
Végül, a túlságosan is Stone-ra fókuszáló forgatókönyv nem hagy elég teret arra, hogy megismerjük a hangsúlyosabb mellékalakokat. Holott az üldözöttje magánéleti hibáit megismétlő DEA-ügynökből, Colin Bates-ből (Bradley Cooper) vagy az apránként a barátjává váló Julióból (Ignacio Serricchio) ennél jóval többet ki lehetett volna hozni. A joviális gengszterfőnökről (Andy Garcia), vagy az egykori kertész exnejéről, Mary-ről (Dianne Wiest) nem is beszélve.
Összességében tehát, a kokainfutár nagyapó önmagára találásának históriája nem több, ám nem is kevesebb, mint a rendezés és a színjátszás doyenjének kissé érzelmes vallomása arról, hogy szerinte mi fontos az életben. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy elhidegült, majd apjához visszataláló lány szerepét gyermekére, Alisonra osztotta. Ergo, ha váratlan fordulatok tucatjait várjuk el, esetleg azt szeretnénk látni, hogy Eastwood puskával-revolverrel vág rendet ármányos ellenlábasai sorában, akkor vegyük elő a Piszkos Harry-t, vagy a Nincs bocsánatot. Amennyiben viszont egy, a konstans káromkodást, és egy-két pikánsabb-véresebb jelenetet leszámítva már-már családi filmnek is tekinthető, kiszámítható, ellenben vitathatatlanul egyedi hangvételű kuriózumra vágyunk, irány a legközelebbi mozi. Aztán egyből siessünk haza a szeretteinkhez.
