Egy 2007-es indonéziai kutatóúton Yosuke Kaifu saját szemével láthatta „Flo” koponyáját – azt a csontvázmaradványt, amelyet négy évvel korábban fedeztek fel, és amely a Homo floresiensis nevű, kistermetű emberi rokon létezését igazolta. Az úgynevezett „hobbitok” körülbelül 1 méter magasak voltak, és nagyjából 50 ezer évvel ezelőttig éltek az indonéziai Flores szigetén. A Tokiói Egyetem antropológusának érdeklődését leginkább egy anatómiai sajátosság keltette fel: a koponya jobb oldala kissé lapított volt.
Korábban egyes kutatók ezt a rendellenességet betegségnek, mások pedig a halál utáni deformációnak tulajdonították. Amikor azonban Kaifu Japánban megmutatta egy gyakorló orvosnak, meglepő választ kapott: a deformitás pont úgy néz ki, mint egy ártalmatlan emberi állapot, az úgynevezett deformációs plagiokefália, vagyis a koponya lapulása, amely napjainkban körülbelül minden hatodik csecsemőnél előfordul. A koponya idővel újra szimmetrikussá válik, bár egyes esetekben ez a felnőttkorig is fennmaradhat az állapot.
A lapultság azért alakul ki, mert az emberi koponya az élet első hónapjaiban puha marad, hogy lehetővé tegye a születés után bekövetkező hatalmas agynövekedést. Az egyik oldalra nehezedő ismételt nyomás laposodást okozhat, és mivel a csecsemők nem tudják megtartani a saját fejüket, hajlamosak az egyik oldalukra terhelni. A szakértők úgy gondolják, hogy az újszülöttkori tehetetlenség annak az ára, hogy a csecsemők agya átférjen a szülőcsatornán.
Kaifu arra a következtetésre jutott, hogy az ősi hominidák koponyáin megfigyelhető deformációs plagiokefália jó jelzője lehet annak, hogy ők is tehetetlenek lehettek csecsemőkorukban. Több száz koponya vizsgálata után a Proceedings of the Royal Society B című folyóiratban közzétett tanulmányában arról ír kollégáival, hogy legalább két másik emberi leszármazási vonal is osztozott velünk ezen a tulajdonságon, ami arra utal, hogy a csecsemőkori tehetetlenségnek mély evolúciós gyökerei vannak.
Kaifu csapata először 508 H. sapiens-koponyát vizsgált meg, valamint 996 nagyemlős – köztük csimpánzok, gorillák, bonobók és orangutánok – koponyáját is bevonta. A minták nemek és életkorok szerint is változatosak voltak, és a H. sapiens esetében mind modern koponyákat, mind pedig korábbi, például 1000 éves japán temetkezési helyekről származó leleteket is elemeztek. Minden fajnál széles variációs tartományt figyeltek meg, de a lapulás sokkal gyakoribb volt a H. sapiensnél.
Ezt követően a kutatók öt felnőtt H. erectus koponyáját vizsgálták meg. A modern emberek és a neandervölgyiek távoli ősének agya körülbelül kétharmada volt a miénknek. Ezek a koponyák 100 ezer és 300 ezer év közötti korúak, és Indonéziában találták őket. Két koponyán találták meg a koponya lapulásának jeleit, és egyik sem felelt meg azoknak a torzulásoknak, amelyeket a kutatók akkor vártak volna, ha a csontok a temetkezés és a fosszilizálódás során sérültek volna. Ez arra utal, hogy a H. erectus is tehetetlen lehetett csecsemőkorában.
Az a tény, hogy hasonló lapultság figyelhető meg három különböző leszármazási vonalon – a modern embernél, a H. floresiensisnél és a H. erectusnál –, arra utal, hogy ennek a jelenségnek mély evolúciós gyökerei vannak, jegyzik meg a szerzők. A H. erectus csecsemőkori fejlődéséről szóló korábbi vizsgálatok újszülöttek fosszilizálódott koponyáira támaszkodtak, amelyek viszont ritkák és hiányosak. Az új vizsgálat egy okos alternatív megközelítést kínál. Még korábbi hominidák koponyaeltéréseinek vizsgálata segíthet a kutatóknak abban, hogy pontosan meghatározzák, mikor kezdtek el őseink fejletlen agyú csecsemőket világra hozni.
Herbert Renz-Polster, a düsseldorfi egyetemi kórház gyermekorvosa elmondása szerint meglepődött, hogy ilyen ősi koponyákon is megfigyelhetők ezek a deformációk. Ma ezek gyakoriak, mert a csecsemők háton alszanak és jelentős időt töltenek autósülésekben – magyarázza. De több százezer évvel ezelőtt a csecsemőket inkább karban hordozták és gyakran áthelyezték, ami valószínűleg nem eredményezett olyan tartós nyomást, amely ezeket az aszimmetriákat előidézhette.
Jeremy DeSilva, a Dartmouth College antropológusa szerint ugyanakkor az ősi csecsemők tehetetlenségét alátámasztó érvek már jó ideje gyűlnek, és „időgép hiányában” az új megközelítés által szolgáltatott bizonyítékok meggyőzőek. Ez azt is feltárja, hogy a csecsemők már nagyon régóta igényelnek folyamatos felügyeletet. „Az egész jelenség nagyon mélyen gyökerezik evolúciós múltunkban” – mondja a kutató.
