• Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

Az ember úgy is lehet bűnös, hogy nem is tud róla

Bár az USA alkotmányát módosító 1791-es Jognyilatkozatokból jellemzően a szólásszabadsággal foglalkozó első, és a szabad fegyvertartást biztosító második uralja az ottani közbeszédet, azok fő vezérmotívuma a jog előtti egyenlőség. Mivel ezen paragrafusok java megannyi, a korszakban általánosnak mondható, visszataszító szokás kategorikus tilalma, és jócskán akadnak a vádlott helyzetét megkönnyítő szabályok is. Független esküdtbíróság, méltányos, a szabad védekezést lehetővé tevő óvadék, valamint a különösen kegyetlen és szokatlan büntetések mellőzése: anno kivétel nélkül forradalmi ideák voltak.

Ennek tükrében nem csoda, hogy a haladó hagyományaira oly büszke országban az igazságszolgáltatás vélt-valós anomáliával foglalkozó művek jóformán külön zsánernek számítanak. Arthur Miller az A salemi boszorkányokkal tiltakozott a kommunistákkal vívott ideológiai harcra hivatkozva a lelkiismereti szabadságot kéjes élvezettel elnyomó Joseph McCarthy terrorja ellen. Reginald Rose remeke, a tárgyalótermi drámák zsinórmértékének tekintett Tizenkét dühös ember előbb 1954-ben, majd 1957-ben és 1997-ben is hódított. A Jó estét, jó szerencsét! A sajtó nézőpontjából vizsgálja a hidegháborús paranoia túlkapásait, míg az Erin Brockovich – Zűrös természet a nagyvállalatok garázdálkodásait megakadályozó kisemberek előtt tiszteleg.   

Vagyis magától értetődik, hogy a Chicagóban lezajlott, 1968-as demokrata elnökjelölt-választó konferencia alatti tüntetéshullám is megihlette a művészeket. Mert a Nixon-kormányzat bürokratái nem csupán mentegetni próbálták a vietnámi háború mielőbbi befejezéséért síkra szálló tömeget brutálisan bántalmazó rendőröket. Hanem egy koncepciós kirakatpernek is beillő eljárást kezdeményeztek, azzal a nem titkolt céllal, hogy egy jó maréknyi szöget verjenek a mozgalmárok fontosabb csoportjainak koporsóiba. Jean-Luc Goddard, Woody Allen, Pinchas Perry és Kerry Feltham után most Aaron Sorkin nyúlt a szégyenteljes kutyakomédiához.

Az élet nem habostorta, Pelikán

Annak dacára, hogy névleg egy oldalon küzdenek, Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen) és Tom Hayden (Eddie Redmayne) nehezen lehetnének eltérőbb személyiségek. Előbbi szélsőbaloldali eszméit büszkén propagáló, showman-lelkű hippiként büszkén szajkózza, hogy forradalmat és drasztikus változásokat szeretne. Ezért a gúny és a tömegek feltüzelésének hathatós keverékével igyekszik hatni a fiatalokra. Utóbbi viszont a rendszer megreformálására, és nem óhatatlanul anarchiába torkolló elpusztítására törekszik. Csakhogy ezúttal félre kell tenniük késhegyre menő vitáikat, mivel a tét túlságosan nagy ahhoz, hogy a másik torkának essenek.

Elvégre, ha hebehurgyán viselkednek, akkor saját és barátaik fejét is tálcán kínálják vérüket akaró haragosaiknak. Pacifista cserkész épp úgy rácsok mögé kerülhet, mint pedáns-akkurátus, könyvelő-lelkű fotel-radikális vagy éppen a Fekete Párducok megosztó és rettegett vezetője. De természetesen dolguk távolról sem egyszerű. Egyrészt az ultrakonzervatív felfogását egy percig sem rejtő, és már a névrokonságtól is undorodó Julius Hoffman bíró második ügyészként sorra szabotálja ügyvédjeik fáradozásait. Másrészt Washington küldöttjei is iparkodnak, hogy kivonják őket a forgalomból, és az sem sokat segít, hogy a furcsa kompánia tagjai kizárólag kényszerből működnek együtt.

Provokatív humor vagy kimért-komoly attitűd, a civilizáció pilléreinek szétverése, netán a közös nevező meglelésének vágya: színleg hasonló, valójában azonban más-más filozófiát valló különcöknek kéne elásnia a csatabárdot.

Ahogy az ennyiből is kiókumlálható, egy groteszk elemekben bővelkedő lidércnyomás részesei lehetünk. A visszaéléseit nem is leplező taláros autokrata, és a per abszurditásával tisztában lévő, ám ennek dacára a megtorláshoz foggal-körömmel ragaszkodó vád gyomorforgató húzásai a legedzettebbeket is hideglelős iszonyattal töltik el. A hatalom nem finomkodik. Szájkipeckelés, ezerszer bizonyított tények puszta dac-vezérelte megmásítása, vagy figyelmen kívül hagyása, adminisztratív packázások és az objektivitás büszkén deklarált sutba dobása: a mocskos húzásokat napestig sorolhatnánk.

Ugyan Cohen bohóckodása és a direktori munkálatok mellett történetet is jegyző ágazati veterán gúnyos-frappáns párbeszédei enyhítik a jól-rosszul leplezett terrort, de mégis a hideg futkos a hátunkon. Pláne, mert a karakterek velejét kiválóan megragadó színészi játéknak és a hiteles helyszíneknek hála, tökéletes az az illúzió. Premier plánból szörnyülködhetjük végig, ahogy a bátrak és szabadok állítólagos hazája a szovjeteket is megszégyenítő, méltatlan-minősíthetetlen eszközöket vet be önnön tévedhetetlensége alátámasztásához.

Doktor Kotász! Doktor Kotász!

Látszólag tehát elégedettek lehetünk a végeredménnyel, és tény, hogy az író-rendező legújabb alkotása hozza az eddigi pályafutásának tükrében elvárható kötelezőt. Azaz okvetlenül egy, a szürke átlagnál igényesebb filmről beszélhetünk. Ám ez sem változtat azon, hogy hiába a remek dialógusok, valamint a válogatott színészgárda, a végeredménynek akadnak nehezen megbocsátható hiányosságai és gyengeségei. A legfőbb gond az, hogy a jeles férfiú nem tudta eldönteni, hogy a produkció a markánsan eltérő jellemek konfliktusára építő dramedy-k, vagy a tanmese-jellegű, erkölcsi mondanivalójú kísérletek sorát erősítse. Így sajnos a gárda túl nagy ahhoz, hogy mindenkire egyformán vetüljön a reflektorfényből.

Beszédes, hogy a nyolcasfogatból összesen hárman kapnak tisztességes játékidőt, és az ifjabbik védőügyvédet megformáló Ben Shenkman sem több egy jelentéktelen untermannál. Ellenben egyik-másik, az összképhez mérsékelten hozzátevő mellékalak annyit szövegel, hogy önkéntelenül is felmerül bennünk, hogy tetteikkel érdemben befolyásolják majd a cselekményt – de erről szó sincs. Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy vagy ki kellett volna gyomlálni az ilyen-olyan, abszolút szórakoztató, ám súlytalan intermezzókat, vagy négy-öt óra körüli minisorozattá bővíteni a koncepciót.

A példabeszéd-vonulat pedig a rosszul megválasztott fókusz miatt bicsaklik meg, mivel a klasszikus értelemben vett hős szerepe az erre messze legalkalmatlanabb figurának, Abbie-nek jut. Hiszen a feltűnési viszketegségben szenvedő radikális elsősorban önmarketingben volt felülmúlhatatlan: érdemi eredményei bőven elférnének egy gyufás skatulya hátán, és melléjük lehetne írni egy kétszázhúsz perc körüli, pergő-adrenalinpumpáló hangjáték szövegkönyvét is.

Minimum bizarr, hogy hatásvadász természete és jellemének nyilvánvaló hibái dacára itt egy kasszandrai jóslatokba bocsátkozó, meg nem értett vátesz mártír-glóriája lengi körül. Ráadásul folyamatosan kioktatja a világot reálisabban megítélő, nála jóval hatékonyabb társait, és természetesen csattanókra kihegyezett, lehengerlőnek szánt szövegeivel azt a benyomást kelti, hogy szellemi fölénye kikezdhetetlen. Szappanoperában is kínos, hogy árkon-bokron-réztrombitán keresztülkergetett védője kezdetben nem ismeri fel a kormány nyilvánvaló szándékát, de ő egyből ráébred, hogy mi is a szövetségiek ördögi terve. Holott kompromisszumképtelen életmódja következményeként hosszú éveken át a saját köreiben is perifériára szorult, és jellemzően nagystílűen ignorálta a valóságot. Ám az egyenetlen tempó és a kisebb-nagyobb szerkesztési furcsaságok is rontják az összképet – persze, ezek messze nem olyan zavaróak, mint az alapprobléma.

Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!

Az A chicagói 7-ek tárgyalása egy fontos és érdekes téma igényes, de sajnos két szék között a pad alá eső adaptációja. Ha nem vágyunk többre egy torokszorítóan izgalmas és nívós, viszont maga után némi hiányérzetet hagyó múltidézésnél, ne is keresgéljünk tovább. Ám ha egy valódi, megismételhetetlen-felülmúlhatatlan etalonra fájna a fogunk, inkább az apja halálra késelésével vádolt nyomorult sorsán tanácskozó férfiak feszült elmepárbaja körül forgó klasszikusára tegyük a voksunk.