Vesszen a klisé
Az unortodox dramaturgiai módszerekkel kísérletező, és nemritkán a negyedik falat is lebontó, elgondolkodtató, vagy annak szánt kuriózumok listája impozáns. Az 1967-es cseh Kinoautomat nem csak az első, a közönség szavazataitól függően alakuló cselekményű interaktív film, hanem kőbe vésett befejezésével nem titkoltan a szocialista látszatdemokrácia kíméletlen paródiája is. Marc Forster az eleve elrendeltetés, valamint az isteni gondviselés körül forgó Felforgatókönyvében egy regény főszereplője ráébred, hogy csupán egy kitalált karakter. Majd, miután kiderül, hogy tetteit narráló teremtője meg akarja ölni, dacolni próbál a sorsával, alkotói válságba kergetve az írónőt. Christopher Nolan pedig az egy memóriazavaros férfi vendettáját elmesélő Mementóval, a tények mibenlétének kérdéskörét feszegető Eredettel és az időutazásra építő Tenettel írta be nevét a szakma krónikáiba.
Charlie Kaufman merész próbálkozása, az A befejezésen gondolkozom tehát távolról sem előzmények nélküli, de vitathatatlanul a sajátos zsáner egyik, ha nem a legmerészebb képviselője. Mivel a százharmincnégy percre rúgó pszichológiai thriller az önazonosságot, az emlékek szubjektivitását és a párkapcsolatok a személyiségre gyakorolt hatását veszi górcső alá. A kedvesébe, Jake-be (Jesse Plemons) nem is oly rég még fülig szerelmes lány (Jessie Buckley) élete egyik legidegőrlőbb próbatétele előtt áll. Mert annak dacára, hogy szíve szerint szakítana, belemegy, hogy meglátogatja pálfordulását nem is gyanító barátja vidéki szüleit. A tanyákat taszítónak, szürkének és kegyetlennek tartó, elfoglalt nő így kénytelen érdeklődést színlelve várni, hogy hazatérhessen a nagyvárosba.
Nem épp eredeti nyitány – ám gyorsan világossá válik, hogy a főhősnő egy bizarr, a realitás szövetét szétszakító rémálomba csöppent. Bár senki sem veszi észre, neve, iskolázottsága, munkája, ízlése, habitusa és múltjának kőbe vésettnek hitt, meghatározó történései jószerivel jelenetenként változnak. Közvetlen környezetéről és a többiektől nem is beszélve. Vendéglátói jó kondícióban lévő gazdálkodókból hébe-hóba gondozásra szoruló roncsokká alakulnak, de később semmi bajuk, és házuk is előbb palotaként tündököl, aztán nyomortanyává züllik. Ehhez igazodva a megunt párjával való találkozásról szóló anekdota sem hangzik el kétszer ugyanúgy, és általánosságban véve, nincs egy szilárd pont, ahol megvethetnénk a lábunk.
Egy ezernyi kérdést felvető, nyomasztó lázálom részesei lehetünk: a kínos-pitiáner családi viták miatti szekunder szégyen, az üres-felszínes fecsegés gyötrelmei és a fojtogató kétszínűség miazmás kipárolgásai harmonikusan elegyednek a kiismerhetetlen-kaotikus transzformációkkal. Nincs magyarázat vagy szánkba rágott megoldás, magunknak kell kiismernünk a groteszk mikro-univerzum törvényeit. Ráadásul a torokszorító hatást tovább fokozza az értő gonddal toborzott stáb. Az operatőri feladatokat ellátó Lukasz Zal szigorú-zárt kamerakezelésével már-már klausztrofóbiás pánikrohamot idéző látvánnyal teszi teljessé a koncepciót. Míg a színészek bámulatos-hipnotizáló alakítást nyújtva, a végzet önnön képlékenységükről mit sem sejtő bábjaiként remekelnek.
A spektákulum társadalmának jégbe fagyott, végtelen tréfája egy hatás alatt álló nő szemszögéből
Vagyis látszólag minden adott egy helyenként szürreális elmetornához. Ám ahogy arra sajnos bő húsz perc után óhatatlanul ráébredünk, a jeles író-rendező elfeledkezett az efféle művek legfőbb aranyszabályáról. Jelesül, hogy jellemzően nem árt, ha a háttérben megbúvó talány leheletfinom szálainak kibogozása során a néző nem kómál be az unalomtól.
Ezért mire észbe kaphatnánk, egy elvont, önnön kifinomultságában és művészi értékeiben kéjelgő, nettó szellemi maszturbáción ásítozunk. Mivel döntően az angolszász irodalom és filozófia az átlagosnál behatóbb ismerete híján élvezhetetlen-értelmezhetetlen dialógusok, lélektani fejtegetések és az élményt hidegvérrel halálra késelő intermezzók teszik ki a játékidő hetven százalékát. Azaz ha fogalmunk sincs David Foster Wallace, William Wordsworth vagy Anna Kavag munkásságáról, és ez Kelet-Európában benne van a pakliban, sanszos, hogy egy szatyorból kikandikáló ponty arckifejezésével bámuljuk a filmet.
De az sem árt, ha tisztában vagyunk a Rodgers- Hammerstein duó 1943-ban debütált musical-ének, az Oklahoma!-nak a műfajon belüli jelentőségével. Elvégre ebben az esetben csak egy, a semmiből lecsapó balett-betéten, egy sztoikus mentalitású, férgektől hemzsegő animált disznón és más, mérhetetlenül mesterkélt-irritáló elemeken vonhatjuk fel a szemöldökünk. Ergo a végeredmény befogadását a nehezen áthidalható kulturális különbségek, vagy a megfelelő műveltség hiánya mellett a misztikum helyett az intellektuális szélhámoskodás és a pusztító-döglesztő ál-artisztikum is megnehezíti. Hiszen a hatodik-hetedik, Guy Deboard egyik esszégyűjteményéről, vagy egy hasonló témáról szóló dialógusnál, esetleg egy értelmezhetetlen, lírai beütésű epizódnál óhatatlanul felmerül bennünk, hogy van ennél jobb dolgunk.
Verdikt
Összességében az A befejezésen gondolkozom nem több egy ígéretes alaphelyzetű, ám túlságosan elvont és fájdalmasan dagályos blődlinél. Kevésbé ihletett gárdával esélyesen 2020 abszolút mélypontjai között emlegetnék. Viszont balszerencsénkre ezek a pozitívumok sem jelentenek többet annál, mint, hogy a többre hivatott projekt éppen megüti egy rettenetes-felemésztő unalmunkban jobb híján megtekinthető svindli szintjét.
