A fenti képen a Hubble-űrtávcső felvétele látható a HH 1/2 – vagyis Herbig–Haro 1 és 2 – objektumról, amelyek az Orion-ködtől körülbelül egy fokkal délre vannak az égbolton, nagyjából 1200 fényéves távolságban.
A Herbig–Haro-objektumokat (vagy HHO-kat) az 1800-as években fedezték fel, de csak a 20. század közepén értették meg, hogy a látványos jelenségek mögött nagyon fiatal csillagok állnak. Általában sűrű csillagködökben, vagyis gázfelhőkben figyelhetők meg, ahol csillagok születnek. Leginkább talán egy fültisztító pálcikára emlékeztetnek egy központi csillag irányából két ellenkező irányba mutató nyaláb indul ki, amelyek végén nagy, felfúvódott gázfelhők vannak. Hosszuk olykor eléri a több fényévet is.
És hogy hogyan jönnek létre? A csillagok gázfelhőkből születnek: ha egy helyi anyaghalmaz elég sűrűvé válik ahhoz, hogy a saját gravitációja meghatározóvá váljon, akkor összeomolhat. Ez például akkor történhet meg, ha egy közeli csillag vagy szupernóva szele belecsapódik a felhőbe, és összesűríti annak anyagát. Ahogy az anyag összeomlik, egyre sűrűbbé válik, és elkezd forogni. Ennek hátterében az áll, hogy az anyag szinte soha nem esik egyenesen lefelé, a centrum felé, hanem mindig van valamekkora oldalirányú sebessége, mint a lefolyó körül örvénylő víznek. Ahogy az anyag befelé áramlik, a forgás sebessége is növekszik.
A centrumhoz közel kerülő anyag a fellépő erők hatására koronggá lapul, amit cirkumsztelláris korongnak neveznek a szakértők. A középpontban lévő protocsillag felforrósodik a rengeteg beléhulló anyagtól, és elég forró ahhoz, hogy felmelegítse a környező korongot is. A korongban lévő gázatomok olyannyira felhevülnek, hogy elveszítik elektronjaikat, ionizálódnak, így az anyag plazmává válik.
Az elektromosan töltött gáz áramlása nyomán mágneses mezőt jön létre, amely a csillaghoz közeledve egyre sűrűbb erővonalakat eredményez. A fellépő feszültségek nyomán a csillag közelében az erővonalak ki is törhetnek, ikerörvényeket formálva a korongtól felfelé és lefelé, jelentős poláris irányú anyagkiáramlást téve lehetővé ezáltal.
Az anyag ezekben elképesztő sebességeket érhet el, a HH 1/2 anyaga például több mint egymillió kilométer/órás sebességgel távolodik a központi csillagtól. Ahogy a mágneses mező körülöleli a nyalábokat, összetartja azokat, így a csillag közelében fókuszáltak maradnak. Egy bizonyos távolság után azonban elkezdenek széttartani, és a környező anyagba ütközve elég energiát veszítenek ahhoz, hogy lelassuljanak. Így alakulnak ki a kozmikus fültisztító „pufi” végei.
A HH 1/2 központi csillaga sűrű gázfelhőbe rejtőzik, de a Hubble képén nagyon jól látszik a jobb felső nyaláb. A nyaláb mentén kisebb ívek formálódnak, ahogy a nyalábban lévő anyag a csillagközi anyagba csapódik, és félretolja azt. Ez a jobb oldali nyaláb és felhő alkotja a HH 1-et. A bal alsó felhő pedig a HH 2-t, amelynek nyalábja gázba rejtőzik, de a végén található gázfelhő jól látható. A HH 1/2-höz hasonló objektumok csillagászati léptékkel mérve rendkívül gyorsan változnak. A jetek haladása már 25 éves távlatban is nyilvánvaló, ahogy az alábbi, a Hubble felvételei alapján készült animáció is mutatja.
