Amikor Murakumo Kijomi, egy okinavai akvárium munkatársa 2016 júliusában ultrahanggal vizsgált egy vemhes homokszínű dajkacápát, először nem hitt a szemének. A felvételen ugyanis azt látta, hogy egy bébicápa anyja testén belül úszik. A magzat ráadásul nem egyszerűen mocorgott, hanem az anya egyik méhéből a másikba úszott át.

Murakumo megfigyelése ráadásul nem bizonyult egyedi esetnek: a következő két év során a japán szakértő kollégáival három másik viselős dajkacápában is megfigyelt hasonló magzati viselkedést. Előfordult például, hogy az anya által hordozott egyetlen magzat hol a jobb, hol a bal méhben bukkant fel a vizsgálatokkor. Egy másik anya pedig négy magzatot is hordozott, amelyek hol egyenletesen oszlottak meg a méhek között, hol mindannyian egy oldalon gyűltek össze. És a kutatócsoport több esetben tanúja volt annak is, amikor egy kiscápa éppen átúszik egyik méhből a másikba, másodpercenként 2–3 centimétert téve meg haladás közben.

A cápákkal kapcsolatos megfigyelés újabb adalékkal járul hozzá azon információkhoz, amelyek arról tanúskodnak, hogy a magzatok egyáltalán nem passzív, helyváltoztatásra képtelen lények, amelyek legfeljebb végtagjaik vagy fejük mozgatására képesek. Egy másik, szintén ezen korábbi koncepciónak ellentmondó vizsgálat során például azt figyelték meg, hogy a teknősembriók jelentős helyváltoztatásokra képesek a tojáson belül, megkeresve annak aktuálisan legmelegebb falrészét, hogy ahhoz bújjanak hozzá.

A megfigyelés a cápák közt sem számít egyedinek: a homoki tigriscápa magzatai szintén sokat mozognak anyjukban, mégpedig elég vérfagyasztó céllal. A párzás után a nőstény cápák minden egyes méhében több megtermékenyített petesejt tapad meg. Az elsőként fejlődésnek induló embrió aztán sorra megkeresi, és megeszi fejletlenebb társait. Ezek cápák már születés előtt is annyira agresszívek, hogy Stewart Springer biológust, aki elsőként figyelte meg ezt a viselkedést, megharapta egy, még a szülőcsatornában tartózkodó magzat.

A kannibalisztikus viselkedés a kis tigriscápák számára óriási előnnyel jár. Miután megették testvéreik tápanyagban dús testét, a túlélő magzatok, rendszerint méhenként egy, egyedül részesülhetnek az anya által szolgáltatott tápanyagokból, így elképesztő gyorsaságú növekedésnek indulnak. Mire megszületnek, már majdnem egy méter hosszúak, és a legtöbb ragadozó nem tud mit kezdeni velük.

Bár a homokszínű dajkacápák testvéreiket nem eszik meg, a megtermékenyítetlen petesejteket ők is örömmel elfogyasztják. Valószínűleg ezért vándorolnak méhről méhre, hogy rögtön elcsípjék, ha anyjuk új petesejtet bocsát ki. Ebben az esetben tehát a magzatok nem egymást eszik meg, de ők is nagyon intenzíven versengenek az erőforrásokért.