A 20. század során majdnem teljesen kipusztultak az állatvilág valaha élt legnagyobb képviselői. A kék bálnákat, a barázdásbálnákat és a hosszúszárnyú bálnákat tömörítő szilásceteket régóta vadászta az emberiség, de a bálnavadászat ipari mértékűvé válásával következett be a fordulat, amivel már egyáltalán nem tudtak lépést tartani a populációk. A robbanófejes szigonyok megjelenésével, és az erre a célra fejlesztett, a tetemek feldolgozását a vízen is lehetővé tevő hajók elterjedésével a bálnák leölése példátlan méreteket öltött.
Hat évtized, vagyis egy kék bálna élettartama alatt a vadon élő populáció létszáma 360 ezer példányról ezerre csökkent.
A 20. század folyamán a bálnavadászok legalább 2 millió sziláscetet öltek le, amelyek össztömege a duplája a jelenleg a Földön vadon élő emlősökének.
A bálnák ráadásul nem tűntek el nyomtalanul, hiányuk egyre inkább érződik az ökoszisztémában. Egy új kutatás először közöl átfogó becsléseket azzal kapcsolatban, hogy milyen ökológiai következményekkel járt az óriási emlősök eltűnése. Matthew Savoca, a Stanford kutatója és kollégái számításai szerint a kereskedelmi bálnavadászat megkezdése előtt a bálnák 430 millió tonna krillt, vagyis apró világítórákot fogyasztottak el évente. Ez kétszer annyi krillt jelent, mint amennyi jelenleg létezik, és tömegében duplája az évente lehalászott halmennyiségnek. A bálnák azonban óriási étvágyuk ellenére – szemben az emberrel – nem merítették ki az óceáni erőforrásokat. Vasban gazdag ürülékükkel rengeteg tápanyagot juttattak a vízi élővilágnak, gazdag és kiterjedt táplálékláncokat alapozva meg. Amikor a bálnák eltűntek, ezek a táplálékláncok is összeomlottak, a korábbi gazdag, burjánzó tengeri élővilágot gyakorlatilag sivataggá változtatva.
A történet azonban még messze nem ért véget, és nem kell, hogy tragikus vége legyen, hangsúlyozza Savoca. A szakértő szerint az említett táplálékláncok redukálódott formában ugyan, de még most is léteznek, és megfelelő módszerekkel lenne lehetőség a helyreállításukra. Ami többek közt az éghajlatváltozás elleni küzdelemben is sokat segítene.
Krillvacsora
A sziláscetek gyakran merülnek mélyre az óceánban, hogy táplálékot szerezzenek. Testük ráadásul rendkívül rugalmas is, amikor táplálkozás közben szájuk megtelik vízzel, szájüregük képes a testüknél is nagyobb térfogatúra tágulni. Mindezen tényezők megnehezítik annak felmérését, hogy mennyit esznek az állatok. A korábbi vonatkozó vizsgálatok során a kutatók partra vetett bálnák gyomortartalmának vizsgálatára szorítkoztak, vagy kisebb testű emlősök, például egerek vagy delfinek táplálkozásának extrapolálása alapján próbálták megbecsülni az elfogyasztott táplálékmennyiséget.
Az utóbbi évtized során azonban több olyan technológiai áttörés is történt, amely megkönnyítette a bálnák vizsgálatát. A drónok egészen új lehetőséget teremtettek az alapvetően nehezen megfigyelhető tengeri emlősök vizsgálatára, például arra, hogy evés közben tanulmányozzák a kutatók az állatokat. Ennek alapján új információkra derült fény a szájüreg tágulásáról, szonáreszközökkel felmérték a krillrajok méretét, és a bálnák különböző érzékelőkkel való felszerelésével könnyebbé vált az állatok víz alatti viselkedésének monitorozása is.
Mindezen eszközök lehetővé tették, hogy Savoca és kollégái minden korábbinál pontosabban megbecsüljék a sziláscetek által elfogyasztott táplálékmennyiséget, ami háromszor annyinak adódott, mint amit a korábbi kutatások alapján gondoltak a szakértők.
Ezt a mennyiséget ráadásul rendkívül rövid idő alatt termelik be az állatok. A bálnák az év kétharmadában koplalnak, abból a bálnazsírból fedezve energiaigényüket, amelyet nagyjából 100 napnyi táplálkozás során raktároznak el. A táplálkozási időszakban rendkívüli hatásfokkal fogyasztanak: minden nap saját, elve tekintélyes testsúlyuk 5–30 százalékát termelik be, ami azt jelenti, hogy egy kék bálna akár 16 tonna krillt is megeszik naponta.
Azt hihetnénk, hogy amikor a bálnák kereskedelmi vadászata nyomán rohamosan csökkenni kezdett az állomány, az legalább a krilleknek jót tett, hiszen a rákocskákat semmi sem pusztítja olyan mértékben, mint a hatalmas tengeri emlősök. Az 1970-es években még úgy hitték a kutatók, hogy a bálnák egykori elterjedési területein a krillek fellendülése várható. Ehelyett azonban a rákok mennyisége több mint 80 százalékkal csökkent az elmúlt évszázad során, annak ellenére, hogy a bálnák évente 380 millió tonnával kevesebbet fogyasztanak a rákokból, mint a 20. század elején.
Vasegyensúly
A krillek pusztulására a vas rejti a választ, amelyre kis mennyiségben minden élőlénynek szüksége van. Az Atlanti-óceán északi részein a Szahara homokjából pótlódik folyamatosan az élővilágnak szükséges vasmennyiség. A déli vizeken ugyanakkor nincs ilyen külső forrás: a víz vasban szegény, és ami az ásványból rendelkezésre áll, az a krillek és más állatok testében raktározódik. A bálnák azonban hozzáférhetővé teszik a vaskészleteket, amikor megeszik a krilleket, és a velük bevitt vas javát ürülékformájában visszajuttatják a vízbe. A bálnák által kiválasztott ásványok segítik a fitoplanktonok növekedését, amelyek táplálják a krilleket.
Ahogy számos nagytestű szárazföldi emlős, a bálnák is központi szerepet játszanak saját környezetük ökológiai egyensúlyának szabályozásában: nemcsak megeszik a krilleket, de maguk teszik lehetővé, hogy a krillek egyáltalán létezzenek. Ezt annyira jól csinálják, hogy az kereskedelmi bálnavadászat megkezdése előtt a krillállományon alig érződött az a hatalmas mennyiség, amit a bálnák elfogyasztottak. A Déli-óceán vöröslött a sűrű rajzó krillektől, amelyek annyi bálnát tartottak el, hogy az arra hajózok bármely irányba nézve lubickoló tengeri emlősöket láttak. A 20. századi bálnavadászat azonban betett ennek a rendszernek:
Savoca és társai számításai szerint a több millió bálna leölésével több százmillió tonna bálnaürülékkel rövidült meg az óceán. Ez 12 ezer tonnával kevesebb vasat jelent, ami kulcsfontosságú lenne a planktonoknak, a krilleknek és a halaknak is.
A bálnavadászat támogatói gyakran érvelnek azzal, hogy a bálnák óriási étvágya fenyegeti a partvidéki népek megélhetését, mondja Leah Gerber, az Arizonai Állami Egyetem tengerbiológusa, aki nem vett részt a stanfordi kutatásban. Az ilyen vélemények hangoztatói rendszerint figyelmen kívül hagyják azokat a modelleket, amelyek érveikkel ellentétes folyamatokat sugallnak. Savoca kutatócsoportjának empirikus eredményeit ugyanakkor sokkal nehezebb lesz kizárni, hiszen ezek konkrét adatokkal támasztják alá azt a szakmai álláspontot, miszerint a bálnák gazdagítják a tengeri élővilágot.
Az új kutatás meggyőzően demonstrálja, hogy az eltűnő fajok egy összetett hálózat részei, és kihalásuk számos közvetett következménnyel is jár, mondja Kelly Benoit-Bird tengerbiológus. Egy bálna leölése sokkal nagyobb űrt hagy maga után az állat fizikai méreteinél, folytatja a kutató.
Vaspótlás
A kereskedelmi bálnavadászat 1986-ban bevezetett tilalma óta a bálnapopulációk elkezdtek gyarapodni, de az állatok száma csak nagyon lassan növekszik, hiszen hosszú életű, lassan szaporodó fajokról van szó. 2020 elején kisebb szenzációt keltett, amikor a szakértők 58 kék bálnát detektáltak az Antarktisz körüli vizekben, ahol a korábbi években sosem láttak néhány állatnál többet. A bálnák száma azonban továbbra is nagyon alacsony, és Savoca szerint ez nem is fog szignifikánsan változni, amíg nem biztosított a számukra szükséges táplálék.
A kutatóknak egy ötletük is van arra, hogyan turbózhatnák fel a déli vizekben a tápanyagot. Az elképzelés John Martin oceanográfus nevéhez fűződik, aki már 1990-ben javasolta, hogy a vashiányos vizeket célzottan gazdagítsák a hiányzó ásványokkal. Ezzel elő lehetne segíteni a fitoplanktonok gyarapodását, amelyek ráadásul szén-dioxodot is megkötnének, így segítenék mérsékelni a felmelegedést. A kutatók az ötletet azóta 13 különböző helyszínen tesztelték, és a jelek szerint a tápanyagok hatására valóban virágzásnak indulnak a planktonok.
Bár Martin célja az ötlettel elsősorban az éghajlat befolyásolása volt, Savoca és társai szerint a víz vassal gazdagítása a bálnák megóvásában is sokat segíthet. A hiányzó tápanyagok pótlásával fel lehetne pörgetni a jelenleg nagyon mérsékelten működő táplálékláncot, a fitoplanktonok gyarapodásával a krillek száma is megnőne, ami több bálna eltartását tenné lehetővé. A bálnák pedig visszaforgatnák a rendszerbe a vasat, így a korábban jól működő korforgás újra magasabb szinten üzemelhetne. Savoca és társai már meg is kezdték az együttműködést Victor Smetacek oceanográfussal, aki három korábbi vasdúsítási kísérletben is részt vett.
A kutatók először egy kis területre kiterjedő, kontrollált kísérlettel szeretnék tesztelni, hogy a vas milyen hatással van a táplálékláncra. Ez önmagában is merész ötlet, ugyanis a múltban több hasonló kísérletet is azért akadályoztak meg, mert attól féltek, hogy mérgező algák elszaporodásához vezethet. Savoca szerint azonban az új eredmények fényében sokkal tisztább képük van arról, hogy mennyi vasat képesek a bálnák visszaforgatni a rendszerbe, és hogy milyen mennyiséget kell kívülről hozzáadni a negatív hatások elkerüléséhez.
„A bálnavadászat majdnem teljesen tönkretette a táplálékláncot, de azzal, ami megmaradt belőle, a remény is megmaradt”
– mondja Savoca. A kutató nagyon bízik benne, hogy ez a virágzó ökoszisztéma, amely néhány generációval ezelőtt még tökéletesen rendben volt, némi segítséggel helyrehozható lehet.
