A törpeelefánt 350 ezer év alatt magassága felét, testtömege 85 százalékát veszítette el. A 19 ezer évvel ezelőtt kihalt Palaeoloxodon mnaidriensis a Palaeoloxodon antiquus nevű fajból alakult ki, amely a legnagyobb testű szárazföldi emlősök egyike lehetett. A piciny elefánt gigantikus elődje fénykorában csaknem 4 méter magas volt és 10 tonnát nyomott.

A látványos átalakulást molekuláris és paleontológiai bizonyítékok alapján modellezte egy nemzetközi kutatócsoport. A törpeelefántok maradványai a szicíliai Puntali-barlangból kerültek elő, és többek közt ezek genetikai anyagát elemezték a szakértők. A legalaposabban vizsgált egyed 50–175 ezer évvel ezelőtt élt, és a kutatók a halántékcsont azon, belső fülhöz tartozó részét vizsgálták, amely a tapasztalatok szerint jobban megőrzi a DNS-t, mint a csontváz többi része.

A vizsgálatok alapján a törpeelefánt generációnként akár 200 kilogrammot és 4 centimétert veszíthetett egy legfeljebb 352 ezer éves periódus alatt. Összevetésképpen ez az átalakulás hasonló ahhoz, mint hogyha a modern ember ennyi idő alatt rhesusmajommá zsugorodna. A sebesség, amellyel az óriási emlős testtömegének 85 százalékát elvesztette a kutatók szerint egészen elképesztő, és kiváló példáját adja a szigeti élőhelyekre jellemző izolált zsugorodásnak.

A P. petrous 40–800 ezer évvel ezelőtt élt az európai kontinensen, és a vizsgálatok szerint valamikor 70–200 ezer évvel ezelőtt terjedt el Szicíliában. A kutatók úgy gondolják, hogy a zsugorodási folyamat nagyon hamar elkezdődött a szigeten, és az izolált környezetben a faj fejlődése hamar különvált a kontinentális rokonokétól.

A DNS-bizonyítékok és a paleontológiai leletek kombinálása alapján részletesen felvázolható az új faj, a P. mnaidriensis kialakulási folyamata. Korábbi kutatások alapján a szigeti élőhelyeken az emlősök akár háromszor olyan gyorsan is változhatnak, mint kontinentális rokonaik. Ennek oka a szakértők szerint a kis létszámú kezdőpopuláció és a kontinentálistól eltérő szelekciós nyomás lehet.