Az emberiség történetének legmagasabb széndioxid-koncentrációja 2–3 millió évvel forgatta vissza az éghajlati órát: legutóbb pliocén korban volt 400 ppm feletti a gáz mennyisége az atmoszférában, a bolygó pedig ekkoriban egészen másként festett. A tengerszint maximuma 25 méterrel magasabb volt a jelenleginél, és pliocén során 20–30 métert ingadozott, a sarkvidékeken nem volt jég, és az Antarktisz változatos növényvilággal rendelkezett.
A 415 ppm-es eredményt a Keeling-görbét vezető szakértők hozták nyilvánosságra a napokban. Az említett görbe az éghajlatkutatás egyik legfontosabb adatsora, ugyanis 1958-tól kezdve rögzítik rajta a szén-dioxid légköri koncentrációját. A görbe nevét Charles David Keeling, a Caltech kutatója után kapta, aki az elsők között kezdte vizsgálni a felszíni vizek és a mészkő karbonáttartalma és a légkör szén-dioxidja közti kapcsolatot. Kutatásai során napi fluktuációkat figyelt meg a gáz szintjében, amelyek a növényi légzés eredményei voltak.
Ezen eredményekre alapozva aztán egy jóval nagyobb projektbe vágott bele: a Föld több félreeső pontján akarta monitorozni a széndioxid-koncentrációt. Keeling eredeti terve az volt, hogy több más helyszín mellett a Déli-sarkra és a hawaii Manua Loa hegyre telepít infravörös gázanalizátorokat. Utóbbit 1958-ban helyezték üzembe, és a bár a többi helyszínen a pénzhiány miatt vagy meg sem valósult a mérőállomás létesítése, vagy idővel megszakadtak a mérések, a hawaii állomáson azóta is folyamatosan zajlik a monitorozás.
Így immár több mint 60 évnyi széndioxid-koncentrációs adattal rendelkezünk, amelyek elég elkeserítő képet festenek. A gáz légköri szintje 1958 és 2018 novembere között 313 ppm-ről 406 ppm-re növekedett. És ez a növekedés jelentős részben a fosszilis tüzelőanyagok és üzemanyagok használatának eredménye. Ami még rosszabb, a növekedés azóta sem állt meg, és tavaly november óta eltelt időben elérte a 415 ppm-es szintet.
Ami azt jelenti, hogy még akkor is, ha valami csoda folytán sikerülne leállítani ezt a növekedést (ami jelenleg nem halad túl bíztatóan), a globális éghajlatváltozást már így sem lehetséges megállítani. Ezért fel kell készülnünk arra, hogy a Föld a következő időszakban alapvetően át fog formálódni.
A felmelegedés hatásai ugyanis nem merülnek ki a hőmérséklet pár fokos növekedésében: időjárás egyre szélsőségesebbé válik, gyakoribbak lesznek az árvizek, valamint az aszályok, és csökkenni fog a mezőgazdasági területek nagysága és produktivitása is. Bár egyesek abban reménykednek, hogy a felmelegedéssel az északabbra eső területek is bevonhatók lehetnek a termesztésbe, ezek nem fognak annyit hozni, hogy szinten tartsák a terméshozamot. A talaj ugyanis rosszabb minőségű, és a napsütéses órák száma is jóval alacsonyabb, mint a délebbre.
A tengerszint az elmúlt 25 évben 7–8 centimétert emelkedett, és várhatóan egyre gyorsabban fog növekedni, ahogy a gleccserek és a jégsapkák olvadnak. A megnövekedett elnyelt energiamennyiség ráadásul a víz tágulását eredményezi, ami szintén tengerszintnövekedést okoz. Ez pedig veszélybe sodorja a tengerparti településeket, amelyek először vagyonokat fognak arra költeni, hogy megvédjék az infrastruktúrát, és könnyen lehet, hogy idővel ez sem lesz elég, hanem kénytelenek lesznek áttelepülni.
Egyelőre sajnos nem úgy tűnik, hogy a technológia képes lesz megoldani a problémákat. Bár akadtak biztató kezdeményezések, hiszen egyre nagyobb területeken alkalmaznak megújuló energiákat, nem jó jel, hogy ennek ellenére is tovább növekszik a széndioxid-kibocsátás. A jövővel kapcsolatos tervek pedig nem fognak gyors megoldást hozni. Bár Kína például jelenleg 11 atomerőművet épít és továbbiakat is szeretne létrehozni, ki tudja, mi valósul meg ezekből, és az olyan opciók, mint a fúziós energia hasznosítása, egyelőre csak kísérleti fázisban vannak.
Így jelenleg nem nagyon tudunk mást tenni, mint hogy saját környezetünkben próbálkozunk mérsékelni szénlábnyomunkat, és reménykedünk a klímaváltozás meghatározó szereplői lassan észbe kapnak.
