Az Alone in the Dark és a Little Big Adventure alkotója, Frédérick Raynal 2014-ben alapította meg legújabb stúdióját Gloomywood néven. A retro játékokat készítő stúdió annak a kisvárosnak nevét viseli, amelyben első darabjuk, a 2Dark játszódik.

A közösségi finanszírozással megtámogatott túlélő horror - lopakodós kaland főszereplője Mr. Smith, a kiégett volt nyomozó, aki tragikus körülmények között vesztette el teljes családját. Egy felhőtlennek induló kirándulás során elrabolták két gyerekét, a feleségét pedig meggyilkolták. A cseppet sem vidám kezdés után csak még sötétebb dolgok várnak ránk: eltelt pár év, 1976-ot írunk, az eltűnt gyerekek száma pedig egyre nő. Egyedül Smith veszi fel a küzdelmet a rosszfiúk ellen.

Nyomozásunk során a szokásos klisés horror helyszínek várnak ránk: omladozó vidámpark, sötét titkokat rejtő árvaház, bizarr mészárszék. Minden lepusztult, romos, rozsdás és lehangoló. A nyomasztó hangulatra rájátszik a zene, és szemet gyönyörködtetőnek egyáltalán nem nevezhető voxelgrafika, ami nagy felbontásban kifejezetten csúnya, pixeles, és a legtöbbször olyan sötét, hogy tényleg nem látni semmit (a cím legalább találó).

A küldetések során észrevétlenül kell bejutnunk a helyszínekre, kerülgetni az ellenfeleket, a csapdákat, megtalálni az elrabolt gyerekeket és biztonságos helyre kísérni őket. Bár van fegyverünk, a direkt harc általában nem a legmegfelelőbb eszköz. Az ellenfelek erősek, nem elég egy golyó, ha végezni akarunk velük, és általában még túlerőben is vannak. A lopakodásból indított támadás hatékony tud lenni, ilyenkor elég egy ütés az ellenfélnek, de ezt nem könnyű kivitelezni. Az őrök reagálnak a hangokra és a látványra, és arra is, ha belebotlanak társukba, akit mi intéztünk el. A holttesteket, leütött őröket biztonságos helyre cipelhetjük.

Ezek a mechanikák mind a Thiefre, és az általa ihletett más lopakodós játékokra hajaznak, csak itt izometrikus nézetből láthatunk mindent, ami segíti a stratégiai gondolkodást, és nagyobb rálátást biztosít a környezetre. Segítségként bekapcsolhatjuk, hogy a játék látható formában mutassa a hangokat, és az npc-k látóterét is, amikor felénk néznek. De ne gondoljuk, hogy ettől könnyebb dolgunk lesz: a játék nehéz, és időnként mintha cinkelt kockákkal játszana, nagyon ki tudja centizni a dolgokat, ilyenkor elég egy rossz lépés, vagy egy kis balszerencse, hogy gyorsan meghaljunk. Okosan, minden lépésünkre odafigyelve osonunk a sötétben, pontosan időzítve minden kanyart, gondosan ügyelve, hogy ellenfeleink ne halljanak és ne láthassanak meg. Erre kijön egy patkány a falban lévő lukból, a lábunkba harap, mire felkiáltunk, és rögtön lebukunk. Máskor az ellenfelek egyenesen rejtekhelyünk felé tartanak, akkor is, ha nem látnak és nem hallanak minket. Sokszor fogunk elhalálozni, mire kiismerünk egy-egy pályaszakaszt, memorizáljuk, hol vannak a halálos csapdák, merre járnak és mit csinálnak az őrök. Jó ha gyakran mentünk - visszatölteni biztosan gyakran fogunk.

A játékot nehezíti az is, hogy az MI bugos (előfordult, hogy az őr belénk rohant, arrébb is lökött, aztán ment tovább, mintha mi sem történt volna), a mechanika pontatlan, illetve az irányítás bizonyos helyzetekben nehézkes: nagyon közel kell menni egy őrhöz, hogy leüthessük, a tárgyakat is közelről lehet aktiválni, és néha kell hozzá némi ügyeskedés is. Fegyverünk újratöltésére nincs gyorsbillentyű, és kelléktárunk kezelése harc közben nehézkes. A gyerekek sírnak, sikítoznak, elfáradnak, és időnként öngyilkos lemmingek módjára belefutnak az ellenfelekbe, de a pályákon összegyűjthető cukorkák segítségével megnyugtathatjuk, csalogathatjuk őket. A cukorkáknak univerzális szerep jut a játékban, szinte mindenre használhatjuk őket: eldobva elterelik az őrök figyelmét, ezen kívül kapcsolók aktiválása csapdák hatástalanítására is alkalmasak.

A tárgyakat kombinálni is lehet, bár legtöbbször csak rekord gyorsasággal lemerülő elemlámpánkba fogjuk az elemeket dobálni, illetve fegyverünket töltjük újra. Az elemek és a töltények száma véges, ha megsérültünk, magunktól nem gyógyulunk, és nincsenek olyan tárgyak sem, amelyek visszaadnánk életerőnket. Ehhez jön még, hogy mindössze egyetlen játékmentésünk lehet. Mindezzel a játék túlélő horror jellegét akarták erősíteni: a hc oldschool nehézség ellen nincs is kifogásunk, de az irányítás pontatlanságával, az idegesítő bugokkal és a grafika hiányosságaival kombinálva ez egy olyan keverék, ami csak frusztrálttá teszi a játékost.

Imádjuk a horrort, és a lopakodós játékokat, de ezzel a darabbal nem volt jó érzés játszani, és nem csak a technikai hiányosságok miatt. A 2Dark nagyon komoly témákkal foglalkozik, ezek közül néhányra, mint pl. a pedofília csak szóbeli utalásokat találhatunk, de a játék nem riad vissza attól, hogy egy-az egyben mutassa, ahogy kínoznak, vagy feltrancsíroznak gyerekeket, és ez már a mi gyomrunknak is sok volt.

A másik, ami zavart minket a játékkal kapcsolatban, az, hogy az alkotók eredetileg Mac-es és Linuxos verziót is terveztek, és DRM-mentes játékot ígértek, de pont ez a két verzió nem készült el, a játékra pedig felkerül a Denuvo védelem. A legnagyobb baj ezzel az volt, hogy erről nem tájékoztattak senkit, még a támogatókat sem: mindenre csak a megjelenés után derült fény, ami ahhoz vezetett, hogy a netes fórumokon kitört a botrány. A kiadó (maradék) becsületére legyen mondva felajánlotta a támogatóknak, hogy külön kérésre visszaadja a pénzüket.

A játék mindössze 6 pályából áll, ha minden jól megy kb. 5-6 óra alatt végig lehet játszani (ha nem, akkor a sok visszatöltés miatt 10+ órára is nyúlhat a játékidő), ehhez képest az ára igen borsos (Steamen 24,99 Euro, PS4-re és XBox One-ra nálunk 9-10K Ft körül kapható). A fentiek miatt egyelőre senkinek sem tudjuk jó szívvel ajánlani.