I. oldal

Ami az FPS-eket illeti, nem számított éppen erős évnek a tavalyi. A Wolfenstein: The New Order azonban nem csak azért emelkedett ki, mert igazából kevés konkurenciával kellett megmérkőznie, hanem azért, mert egészen egyszerűen jó volt. Ráadásul olyan pontokon volt jó, amire talán a legkevésbé számítottunk volna: megkapó, jól elmesélt történetet írtak neki, eredeti karakterekkel, komoly gondolatokkal, ugyanakkor remek poénokkal és kikacsintásokkal. A világépítés szintén jól sikerült, a nácik által uralt Európa megjelenítése, és a különleges, fejlett technológia beépítése egyedivé tette a játékot. A főhős B.J. Blazkowicz remekül előadott belső monológjai közül néhányra a mai napig emlékszem, annyira kiválóan írták meg őket, és persze a szinkronszínész is remek munkát végzett.

Persze mindez semmit nem ért volna, ha a játékmenetet elrontják, de szerencsére nem ez történt. Sőt, a Wolfenstein úgy tudta visszahozni a klasszikus FPS-ek legjobb elemeit, hogy tűzharc tekintetében viszont modern és reszponzív tudott maradni. Istenem, az a tűzharc de jó volt, egyszerűen örömmel töltött a ravasz minden egyes meghúzása, legszívesebben el sem engedtem volna. A fegyverektől érkező visszajelzés, az ellenfelek, a harcterek mind-mind tökéletesen sikerültek. Éppen ezért nagyon vártam a The Old Blood megjelenését, és legalább akkorát csalódtam is benne az első egy-két órában. A svéd MachineGames ugyanis mintha elfelejtette volna, miért is szerettük annyira a The New Ordert.

De miről is beszélünk? Nos, a The Old Blood nem DLC-ként, hanem különálló kiegészítőként jelent meg, ami dicséretes a Bethesdától - attól a kiadótól, aki anno elhíresült a lópáncél letölthető tartalommal még az Oblivion idejében. Ezek mellett a The Old Blood maga mögött hagyta az Xbox 360-at és a PS3-at, és kizárólag az új konzolokra és PC-re jelent meg, körülbelül 6 ezer forintos áron (ami a Microsoft hibájából egy ideig 4 ezer forint volt Xbox One-on). És ugyan a 6-7 órányi játékidőt tekintve jogosnak tűnhet, hogy kiegészítőként kapjuk meg az anyagot, ne pedig DLC-ként, azért mégis be kell látnunk, hogy ez a minimum, hiszen a Wolfenstein továbbra sem tartalmaz többjátékos módot - meg úgy egyébként semmi mást sem a kampányon kívül.

Maga a történet egyébként az alapjáték közvetlen előzményeit mutatja be, de igazából nem kapcsolódik hozzá szorosan, így ténylegesen élvezhető önmagában is. Ha még emlékeztek, a The New Order annak idején úgy vette kezdetét, hogy a szövetségesek egy végső, elkeseredett támadást indítanak a náci hadigépezetet vezető ördögi tábornok, Deathshead bázisa ellen. És ugyan igazából senki nem kérdezte, hogy mi történt ezelőtt, hiszen a játék láthatóan logikus módon kapcsolódott be az alternatív második világháború eseményeibe, a MachineGames úgy gondolta, mégis megadja nekünk rá a választ a The Old Blood keretein belül.

1946-ban járunk tehát, Németország pedig durván lealáz mindenkit a háborúban a váratlanul előbukkanó új technológiáinak kihasználásával. A vesztésre álló szövetséges erőknek csak úgy lehet esélye a győzelemre, ha meglepetés-támadást indítanak Deathshead ellen, ahhoz azonban először is meg kellene tudni, hogy mégis merre található az úriember bázisa. Ezért Blazkowicz és hű társa, Wesley egy rendkívül veszélyes bevetésre vállalkozik: behatolnak a Wolfenstein-kastélyba, hogy a helyi főnökasszony, a kastély alatt található titkos járatokat tanulmányozó régész, Helga Von Schabbs iratai között ráleljenek a bázis koordinátáira, és esetleg még közben begyűjtsenek néhány egyéb hasznos információt is.

II. oldal

Szokás szerint azonban nem sülnek el jól a dolgok, hőseink pedig a kiegészítő másik főgonoszával, Rudi Jägerrel kerülnek idejekorán összetűzésbe, és végzik egy cellában. Az öreg Rudi egyébként egy nem mindennapi figura: a főhősünknél vagy három fejjel magasabb kétajtós szekrény brutális kutyákat nevel, és állítólag az elfogott börtönlakók bizonyos testrészeivel eteti őket. Blazkowicz tehát nem tervezi a szükségesnél sokkal tovább élvezni a vendégszeretetét, inkább meglép, és ezt követően ugyan arra gondolhatnánk, hogy a Wolfenstein jó szokásának megfelelően majd végiglőjük magunkat a kastélyon, de sajnos nem ez következik.

Helyette rendkívül hosszan elnyújtott lopakodós részeket kapunk, ahol megismerhetjük a kiegészítő egyik új ellenfelét, a szuperkatonát. Ezek hatalmas, elektromossággal működő páncélt hordanak magukon, gyengéjük azonban, hogy a vezetékhez vannak kötve, mint egy két lábon járó, gépágyúval felszerelt trolibusz. Őket csak úgy hatástalaníthatjuk, ha lekapcsoljuk a hozzájuk kötődő áramforrást, majd szétverjük őket, és jó sok ideig fogjuk ezt csinálni, a fejlesztők ugyanis láthatóan úgy tudták kitolni a játékidőt, hogy egymásra gyanúsan hasonlító folyosószeleteket használnak újra és újra, szinte pontosan ugyanolyan felállásban.

A lopakodás ilyen szintű erőltetése nem csak frusztráló és felesleges, de egyben túlzottan megmutatja a játék gyengeségeit is: az ilyen helyzetekben sokszor furcsán viselkedő mesterséges intelligenciát, és az ellenfelek kissé kiszámíthatatlan látóterét. Ráadásul pont a Wolfenstein legjobb része, a tűzharc szorul a háttérbe. Míg az alapjátékban a lopakodás legtöbbször opcionális játékelemként tűnt fel, aminek segítségével például először likvidálhattuk a parancsnokokat, majd szitává lyuggathattunk mindenki mást (de kezdhettük rögtön az utóbbival is), addig itt a pályák sokszor túl lineárisak, és túlságosan belekényszerítenek egy-egy játékstílusba.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a The Old Bloodban nincs lövöldözés, sőt. A játékmenet legnagyobb részét természetesen még mindig az teszi ki, és az továbbra is ugyanolyan zseniális, mint korábban. Egyszerűen csak a játék nem találja el olyan jól az egyensúlyt, és nem ad akkora szabadságot nekünk, mint korábban. Sajnos nem segít a helyzeten az a tény sem, hogy történetünk a legendás Wolfenstein-kastélyban veszi kezdetét. Ettől ugyan azonnali katarzist kellene éreznünk, és meg kell hagyni, kívülről tényleg impresszíven fest az objektum, de belülről már közel sem. Az egész fantáziátlan, és inspiráció nélküli, ráadásul - ahogy már korábban írtam - túl sokszor ismétlődnek hasonló szekciók és grafikai elemek.

Azonban ahogy kijutunk a kastélyból, és a barlangrendszeren át rábukkanunk a kis osztrák falura, úgy javul maga a játék is. Nem csak a pályatervezés a változatosság, de a játékmenet is. Egyre kevesebb a frusztráló lopakodás, és egyre több a The New Orderhez hasonló remekül kialakított lövöldözős szekció. Itt már előkerülnek érdekesebbnek tűnő karakterek is, konkrétan az ellenállás helyi vezetője, Kessler, valamint az ő segédje, Annette. A probléma azonban, hogy ezek kibontására nincs elég játékidő, az egész hamarabb véget ér, minthogy bármi érdemlegeset megtudnánk róluk. Hiába üti meg tehát a The Old Blood az utolsó két-három órában az alapjáték legmagasabb szintjeit, sajnos pont véget is ér.

III. oldal

Ez a rövidség pedig a kiegészítő egyik nagy újdonságának, a náci zombik szerepeltetésének sem tesz jót. Az alapjátékból sokan hiányolták az okkultizmus, és igen, a zombik megjelenését, ezt a The Old Blood némileg pótolja is, de a csoszogókkal konkrétan csak az utolsó fejezet legvégén fogunk találkozni. Mondjuk meg kell hagyni, hogy ezt nem érdemes túlzottan sajnálni, a zombik ugyanis szinte semmit nem adnak hozzá a játékmenethez, és egyáltalán nem térnek el a jól bejáratott toposzoktól: fegyvertelenül, lassan közelítenek, és legfeljebb nagyobb tömegekben jelentenek némi veszélyt. Az viszont szórakoztató, hogy nem csak minket, de élő náci társaikat is hajlamosak megtámadni, ezt pedig az előnyünkre tudjuk fordítani.

A játékmenet területén egyébként két újdonságot érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy Blazko kapott egy új "fegyvert", ami egészen konkrétan egy vascső. Ezt azonban rendkívül kreatívan tudja használni, ugyanis nem csak ütni és szúrni képes vele, hanem szét is szedni két darabra, ilyenkor pedig bizonyos falakat meg tud mászni a segítségével. A másik, hogy a The New Orderben kialakított fejlődési rendszert most lebutították, így csak néhány perköt szerezhetünk meg bizonyos feltételek teljesülése után (például bizonyos mennyiségű sisak összegyűjtését követően boostolhatjuk a páncélunkat). Vélhetően ez is a játék viszonylagos rövidsége miatt lehetett indokolt, az eredeti fejlődési rendszer nem működött volna itt átalakítás nélkül.

Technológiai oldalon a The Old Blood nem tér el az alapjátéktól, ugyanarra az id Tech 5 motorra épül. Ami azt jelenti, hogy (a megatextúrázás ellenére) a textúrák mosottnak tűnnek, az effektusok és a karakterek viszont rendben vannak, bár nyilván egyik sem képviseli a jelenleg elérhető csúcsot. Ami fontosabb, hogy az anyag továbbra is atomstabil 60fps-sel fut a konzolokon, PC-n pedig további apróságok bekapcsolásával, és persze egy jó adag extra élsimítással javíthatunk a látványon, és még mindig nem kell neki túlságosan brutális gép.

Maga a játék viszont már nem fogott meg annyira, mint a The New Order egy évvel ezelőtt. Pedig a készítőknek nagyon óvatosnak kell lenniük, ha ugyanis továbbra sem terveznek többjátékos módot, vagy egyéb extrákat, akkor magát a kampányt minden szempontból el kell találniuk. Ez most a The Old Blood esetében nem sikerült, a túl sok és erőltetett lopakodás, valamint a pályarészek és grafikai elemek látványos újrahasznosítása miatt ezúttal már közel sem annyira változatos és élvezetes az egész. Ráadásul a The Old Blood ugyan kiegészítőnek (és az árához képest) tényleg tisztességesen hosszú, ahhoz azonban rövid, hogy karakterfejlesztés és történetmesélés szintjén el tudja érni ugyanazt, mint elődje.

Platformok: Xbox One, PS4, PC

Tesztplatform: PC