Oldal I.
Mi volt életed legfélelmetesebb játéka? Ez a kérdés gyakorta elhangzik, ha újabb horrorjáték kerül a boltok polcaira. Silent Hill, Resident Evil, Doom... Akár a végsőkig is sorolhatnám az ijesztgetés mestereinek munkáit, ám nem teszem. Ezek a játékok ugyan zseniálisak a maguk módján, de nekem már messze nem jelentenek igazi horrort. A szabályaik megegyeznek más programokéival, a játékmenetük pedig csak évről évre ismétlődik, jobb grafika társaságában. Talán a Frictional Games négy jómunkásembere is így gondolta. Igen, négy. Nem kétszáz, nem húsz, négy. Persze gondolni sok mindent lehet, ám ha nincs mögötte tudás és bizonyíték a dolog mit sem ér. A srácok viszont nem tétlenkedtek, s két év alatt trilógiává bővítve megjelentették saját elképzeléseiket a horrorjátékok mikéntjéről. Ez lett a Penumbra sorozat, mely most egyben is kiadásra került, s melyet igazából csak így, összesítve szabad értékelni - még ha az elkülönülő részek között tapasztalható is némi különbség.
"Úgy hívták, hogy el penumbra, avagy az árnyék!"
A széria három része kronológiai sorrendben az Overture, a Black Plague, és a Requiem alcímeket kapta, s bár a Requiem kissé kilóg a sorból kiegészítő lévén (kell hozzá egy teljes Black Plague), a történet csak így kerekedik ki teljesen, szóval vegyük úgy, mintha egy önálló, lezáró rész lenne. Mielőtt komolyabban belemelegszünk a dologba, nem árt tisztázni, hogy milyen stílust is képvisel a sorozat. Nehéz a meghatározás, de nekem még mindig a kalandjáték az, ami elsőre számra jön, kisebb-nagyobb változtatásokkal. A játékmenet aktív részét képezi a tárgyak gyűjtése és felhasználása, kombinálása, logikai feladványok megoldása és a nyomozás, mely egy tényleg nem mindennapi történetet göngyölít fel.
Történetünk főhőse Philip, egy hétköznapi fickó. Tényleg, nincs benne semmi különös. Nem harcos, nem hős, még csak nem is bűnöző. Philip egyik nap levelet kap az édesapjától, amivel így elsőre semmi gond nem lenne, hacsak nem tudná úgy, hogy az örege 30 éve halott. A levél sem tartalmaz sok dolgot, mindössze egy bocsánatkérést és utasítást néhány jegyzet megsemmisítésére. Hősünk követve a levelet egy térképre bukkan, ami Észak-Grönland egy titkos, földalatti kutatóbázisát jelöli. Philip elindul hát a rég eltűnt papa keresésére, ám arra, amit ott talál, semmi nem készíthetné fel. Már itt meg kell jegyeznem a dolog puritán zsenialitását. Nem kapunk semmilyen háttérsztorit, sem magyarázatot. Még csak azt se tudatják velünk, Philip mi okból indul el az ismeretlenbe egy olyan emberért, aki még csak konkrét életjelet sem ad magáról születése óta. Az egész bizarr és sötét atmoszféra H.P. Lovecraft írásainak hangulatát juttatta eszembe. A játék készítői bizonyára merítettek valamennyit a gótikus horror műfajának legnagyobb irodalmi nagyságától, de tették ezt olyan jól, hogy még maga Lovecraft is pironkodhatna. A teljes történetről elmondani vétek lenne többet, mert a széria legerősebb oldala, így legyen elég annyi, hogy maga a játék az első résztől az utolsóig ezen a titkos bázison játszódik. (A spoilerek elkerülése végett a képeket is igyekeztem a részek elejéről fotózni.)
Oldal II.
A játék first-person nézetet használ, ami egy alapjában véve kalandjátékban kissé furcsa lehet elsőre, mégis tökéletesen betölti a neki szánt szerepet. A dolog pikantériáját a technológiai oldal forradalmi szintű megvalósítása adja. A Penumbra sorozat legfontosabb alapeleme a fizika, s az ezt kiválóan modellező játékmotornak hála, alaptörvények érvényesülnek is minden téren. Amennyiben ki akarunk nyitni egy kapcsolószekrényt, nem kell órákig keresni a kulcsot. Sózzunk oda egy kődarabbal, és már ki is nyílt! Vagy ha éppen arra van szükségünk, hogy vizet varázsoljunk, gyújtsunk meg gyufával egy hordót, toljuk a füstjelző alá, és lám, már hullik is az égi áldás. Mindehhez pedig más se kell, mint kinyújtani a kezünket (azaz az egérrel odairányítani a képet - ez az Overture-ben még kissé nehézkes), s a tutorialban prezentált módon megfogni a szükséges objektumot. Persze az, hogy minden ilyen nyilvánvaló, még nem teszi könnyűvé a Penumbrat, sőt, a sorozat első két része messze a nehéz kategóriájú kalandok közé tartozik. Különösen, mivel nincs túl sok szereplő és beszélgetés, ami támpontokat adna. Egyedül vagyunk, mint a kisujjunk, több ezer mérföldre minden civilizált dologtól, ebből kifolyólag pedig csak halvány utalásokat kapunk a továbbjutás érdekében. Cetlik, számítógépek, mappák és holttestek... Bónuszként pedig a System Shock 2-ből ismert (igen, a Doom 3 is onnét vette), kazettára rögzített hangfelvételek a laboratórium már nem élő tagjaitól. Philip, mint a legtöbb kalandhős, gyakran olvashatóvá teszi számukra gondolatait, melyek igazán reálissá és közelivé teszik a karaktert. Nem beszél sokat, mégis úgy érezzük majd, jobban ismerjük akármely eddigi játékhősnél.
Talán kicsit furcsa, de harc az első részt leszámítva nem szerepel a Penumbra sorozatban. Az Overture idején a fejlesztők még úgy gondolták, hogy jó ötlet lenne egy egyszerű üsd-vágd módszer, de sajna nem jött be a dolog. A harcrendszer kifejezetten frusztráló, idegesítő, s ez talán a legmélyebb pontja az egész trilógiának. A mutáns kutyák támadását pl. sokszor lehetetlen kivédeni, így akár tetszik, akár nem, addig és addig kell nekifutnunk a harcoknak, amíg mázlink nem lesz és le nem gyűrjük a dögöket. Szerencsére az Overture-ben sincs eltúlozva a lények száma. Ami viszont felüdülést jelent, az a Black Plague és a Requiem harcmentessége. Ellenfelek persze lesznek, de tőlük maximum menekülni lehet, na meg néhány fejtörővel túljárni az eszükön, s így hatástalanítani őket. Jogos kérdés persze, hogy milyen játék az, ahol nem lehet harcolni, holott az ellenfelek meg tudnak ölni... A válasz kérem pofonegyszerű: jó játék. Pont ez teszi igazán félelmetessé az egészet. Mikor épp keresünk valamit a végtelen folyosókon, s egyszer csak feltűnik egy eltorzult, furcsa teremtmény, nincs más lehetőségünk, mint elbújni, amilyen gyorsan csak tudunk. Mikor a lény Philip közelébe ér, emberünk légzése felgyorsul, a kép elkékül, s szinte helyette is érezzük a páni rettegést, mely eluralkodik a testén. Zseniális! Amennyiben nincs hová bújni, fussunk el az első zárható ajtóig mert mivel nincs fegyverünk, nem tudjuk megvédeni magunkat. Kiszolgáltatottság, magány és bizonytalanság. Ez mind a Penumbra világa.
Oldal III.
A rideg valóság
Akármilyen jó is az összhatás a sorozatban, ha annak utolsó része valahogy nem passzol a hangulathoz. A Requiem sikerült ugyanis a leggyengébbre az összes rész közül. Feladványai közt nincs tárgyhasználat, még a többi résznél is rövidebb (ami nagy szó két, egyenként 4-6 órás játéknál), és csak nyomokban hozza az atmoszférát. Jómagam viszont mégsem emiatt marasztalnám el, hanem sokkal inkább a befejezett történet erőltetése miatt. A Black Plague elég sok kérdést megválaszolt (majdnem az összest), és úgy formált kerek egészet a titokzatos eseményekből, ahogy azt egy igazi második résztől elvárja az ember. A Requiem viszont fogja magát és egy "Azt hitted tudsz mindent, de egy fityfenét!" megoldással a feje tetejére állítja a dolgokat. Még ha a befejezése el is megy a maga nemében, akkor sem hiszem, hogy mindennek volt értelme. Talán megrészegültek a srácok a kvázi siker láttán. A három rész közül egyébként a Black Plague sikerült a legjobban. Önmagában is zseniális játék, messze felülmúl minden horror konkurenciát.
Látvány terén a Penumbra széria vegyes képet mutat. Az első rész már csillogtat valamit a motorból, ám a textúrák és a fények még nem az igaziak. A Black Plague és a Requiem egyazon fejlesztéseket tartalmazza, s messze túlmutat az Overture-rön. Főleg a shaderek aktív használata különbözteti meg a játékot stílusbeli, 3D-s társaitól. A gépigény viszont ezzel együtt igencsak magas, az optimalizálás és tesztelés effektív hiánya pedig nem tesz jót a már így is zavaros motornak. Mindez még megbocsátható lenne, de az ellenfelek animációja már semmiképp. Szörnyecskéink (hogy ők kik, az elég összetett, kiderül a történetből) úgy mozognak, mint akik nyílt hátgerinccel jöttek a világra, egy-egy botladozó lépésük pedig igencsak komikus, burleszk-filmbe illő hangulatot teremt. Ennek ellenére a szemcsés effektet ki kell emelnem, mert messze jobb hatást kelt itt, mint a Silent Hillben. A látvány tehát erős közepes, viszont a hanghatások és a zene... Hát kérem, tökéletesek. Nincs is erre jobb szó. Ugyan az ellenfelek megszólalásai kicsit unalmasak a sokadik hallásra, ez simán belefér egy még ma is CD-ket használó játékba.
Oldal IV.
A pályatervezésről még nem szóltam, pedig érdekes megvalósítást kapott. A helyszíneken látszik, hogy régiek, nem most épültek, és sok más horrorjátéktól eltérően abszolút el tudjuk képzelni, hogy léteznek. Kakukktojások a koncepcióban a külső helyszínek. Ezekből nagyon kevés van a játékban, s mivel a Penumbra Grönlandon játszódik, ezért a tomboló mínuszok közepette nem is maradhatunk kint rajtuk sokáig valamiféle hőforrás nélkül. Ha mégis dacolunk a sorssal, Philip haldokolni kezd, amit az inventory-ban található életerőjelző figura színbeli és tartásában is prezentált változása ad tudtunkra. Ha már inventory, akkor érdemes megjegyezni, hogy itt tároljuk legfontosabb eszközünket, a zseblámpánkat. Ehhez persze sok elem kell, melyeket a különböző fiókokban, szekrényekben találhatunk meg. Kissé nevetséges ötlet, hogy egy zseblámpa óránként kimerít egy elemet (pláne ha a saját, 10 éves, kínai piacról való cuccomra gondolok, melyben csak egyszer kellett elemet cserélnem), de legalább félni kezdhetünk a sötéttől.
A fekete... leves?
Annak ellenére, hogy a Penumbra remek játék, a tökéletestől messze van. A különböző részek közti hullámzó színvonalat már említettem, ahogy a gyenge optimalizálást és harcot is. Az animációk ténylegesen fertelmesek, a textúrák pedig már nem ütik meg a kívánt határt. Nem igazi hiba, de PC-s játékosoknak talán frusztráló lehet, hogy nem menthetünk akárhol. A játékban régészeti leletek jelentik a checkpointokat, viszont ha nem mentünk náluk manuálisan, fújhathuk (a Resident Evil írógépei működtek még így). Ezen negatívumok azonban még mindig nem állnak egálban a program nyújtotta élménnyel, így a Penumbra sorozat egy az egyben kötelező vételnek számít. Legnagyobb erénye a hangulata, mely telitalálat az iparban. Igazi horrorjáték, olyan, amilyen korábban még nem volt a palettán. Még a menü is felhívja a figyelmet, hogy ezt bizony elsötétített szobában illik játszani. Ám ha esetleg érzitek, hogy közeleg a szívinfarktus, ne szégyelljétek felkapcsolni a villanyt!
Chocho
