1. oldal

A babona szerint, ha valakinek halálhírét keltik, az illető szerencsésnek mondhatja magát, mert hosszú életű lesz. A hiedelem úgy látszik nem csak élőlényekre érvényes, hiszen nehéz lenne olyan játékkategóriát találni, amit többen, és többször akartak eltemetni, mint a point and click kalandjátékok műfaját, de az köszöni szépen, él és virul. Bár az elsősorban a LucasArts nevével fémjelzett aranykorhoz hasonló mennyiségben és minőségben alighanem soha többé nem jelennek majd meg ilyen programok, a műfaj kedvelőinek nincs okuk panaszra, mert kínálat bőséges.

A cseh fejlesztőkből álló Centauri Production 2008-ban megjelent, természetfeletti elemekkel gazdagított kalandjátékának második része Németországban már 2012-ben a boltok polcaira került. Ám a kiadó, a Dtp Entertaiment csődje miatt a nemzetközi terjesztéssel egészen 2014 májusáig kellett várni.

Az előző részhez hasonlóan most is a látszatra bohém, ám látomásoktól gyötört francia festőművész, Max, és az orosz Interpol-ügynök, Lara kalandjait élhetjük át, illetve, rövid ideig az egyik mellékszereplő, az FBI-nak dolgozó Kiera bőrébe is belebújhatunk.

Hőseink immár házasok, és jól megérdemelt nászútjukat töltik Dél-Afrikában. Ám az idillt egy galéria kifosztása zavarja meg, és a furcsa párosnak kell kiderítenie, hogy ki és miért lopott el pár csinos summát érő aranyérme mellett két, csak egy szűk kör számára értékes és különösebb jelentőséggel bíró szobrot. A nyomozás persze minden lesz, csak nem zökkenőmentes, az inkompetens és egyértelműen ellenünk dolgozó rendőrségnek, egy furcsa öregasszonynak, és a nagybetűs Sorsnak köszönhetően.

Bár Larának az Interpol kötelékébe tartozó profihoz méltóan van egy megbízható lőfegyvere, és Max sem retten vissza a veszélyektől, kalandjátékról szólván a bonyodalmak megoldásához nem nyers erőre, hanem józan észre lesz szükségünk. Ezen a téren a Memento Mori 2 rendkívül jól teljesít. A rejtvények kilencvenöt százalékánál a kapott információk alapján, puszta logikával rájöhetünk a nyitjukra. A különböző feladványok megoldásához nem kell atomfizikusnak lenni, pont annyira nehezek, hogy képzeletben vállon veregethessük magunkat, miután végeztünk velük. A megoldást nehezíti, hogy távolról sem kell minden felszedhető tárgyat használnunk, és mint ahogy az a valóságban is megesik, sok az első pillantásra fontosnak tűnő, valójában azonban semmiféle szereppel nem bíró nyom, így agytekervényeink egyetlen percig sem pihenhetnek.

Az egyes eszközök megvizsgálásával azok első ránézésre ismeretlen tulajdonságait fedezhetjük fel, ezek észrevevése után pedig meglepő, de nem ésszerűtlen módokon használhatjuk őket. Dicséretes, és a fejlesztők műfajismeretét mutatja, hogy hiányoznak a kategória rákfenéjének tekinthető, halandó ember számára kitalálhatatlan rejtvények, amiket egyedül úgy lehet megoldani, hogy végső frusztrációnkban minden tárgyunkat használjuk a képernyő összes, interakcióra alkalmas pontján, ameddig malacunk nincs.

Folyamatosan nyitva kell tartanunk a szemünket, illetve meg kell tanulnunk rendőrként gondolkozni, hogy a lehető legalaposabban elemezhessünk ki egy-egy helyszínt.

Egyetlen bűnjelt sem hagyhatunk veszni, legyen az bármilyen apró is. Pontosabban, megtehetjük, hogy elsiklunk néhány mellékes körülmény felett, de trehányságunknak kihatása lesz Lara karrierjére. Minél alaposabban, és igényesebben derítünk fel valamit, ami előrébb visz minket, annál magasabb százalékot érhetünk az adott fejezet végére, és teljesítményünk, illetve, játékbeli döntéseink eredményeként nyolc különböző befejezéshez lehet szerencsénk. Pozitív, hogy csak a játékidő tört részét teszik ki az olyan dolgok, amik inkább csak éles szemet, mint gyorsan forgó agyat igényelnek. Ezeknél a "feladványoknál" a dolgunk például egy alig észrevehető nyomra való kattintás, vagy pár érezhetően csak időhúzásként bekerült ál-feladat teljesítése, mint mondjuk egy nyomtatóba ragadt papír megigazítása.

2. oldal

Az események a rablás felgöngyölítése után egyre meredekebb és meredekebb fordulatokat vesznek, csakhamar egy több kontinensre kiterjedő hajsza részesei leszünk, miközben macska-egér játékot játszunk egy tébolyult, a fináléig kiismerhetetlen motivációjú sorozatgyilkossal – pontosabban, ez lett volna a szándék. A sztoriért felelős Nikola Bonová azonban láthatóan vagy nem vette elég komolyan a feladatát, vagy gyermekkorában nem rubeola és kanyaró, hanem a dramaturgia alapvető szabályai ellen lett beoltva. Emiatt a játék története pár csúcspontot leszámítva a halálosan unalmas, és a szimplán érdektelen között ingadozik, ráadásul szerkezetileg is csapnivaló. A hét fejezetből az üresjáratok elhagyásával, és egy kis alakítgatással könnyedén lehetett volna öt, de inkább négy.

A szereplőgárda java része hat-nyolc átírás, és jelentős koncepció-átgondolás után akár a kétdimenziós sablonfigura jelzőt is megérdemelné, de így még annak is nehéz nevezni bármelyiküket. A szinkronszínészek sem sokat javítanak a silány összképen, bár igaz, a dialógusok nem épp olyanok, hogy azokon élvezetes előadással egy fikarcnyit is javítani lehetne: Aleš Ulm kollégájához hasonlóan gyenge munkát végzett a párbeszédek kiötlésekor.

Érthetetlen, hogy nem merült fel egy emberben sem a Centauri Production csapatánál, hogy a vontatott és erőtlen sztori egy FPS esetében még bocsánatos bűn, de egy kalandjátéknál, mely a játékost nem a humorával, hanem az elvileg sötét és misztikus történetével hivatott megfogni, ott aztán nem ártana összekapnia magát a szerzőnek, ellenkező esetben baj lesz.

Azért is különösen bántó a történet nívótlan kidolgozása, mert más, kiugró hibával, vagy az elvárható szint alatti megoldással nem találkozni a programban. A grafika a kategória középmezőnyébe tartozik, a zenék kellemesek, és egy-két apróbb, a játékélményt minimálisan befolyásoló bugot leszámítva hiba nélkül fut a Memento Mori 2. Itt érdemes hozzátenni, hogy érdekes módon az egyes tárgyakat leíró szövegek is elég érdekesek és informatívak ahhoz, hogy mindenre rákattintsunk, pusztán a felfedezés öröméért, vagy némi plusz információban reménykedve. Talán egyedül az apróbb, angol nyelvű fordítási bakik azok, amiken komolyabban felszisszenhet az ember megfelelő nyelvtudás birtokában, de ezekből szerencsére kevés akad, így nem ássák alá annyira a hangulatot, mint a történet.

A Guardians of Immortality kétségkívül egyike a kategória sikerültebb játékainak. Azonban a döcögve induló, és később sem remekelő történetmesélés miatt sajnos alighanem sokan arra a határozott véleményre jutnak majd, hogy tucatnyi jobb dolguk akad a titokzatos sorozatgyilkos kézre kerítése helyett, például zoknik rendezgetése, a fű növésének figyelemmel követése, vagy a tizennegyedik századbeli lengyel freskófestészetről való ismereteik felfrissítése.

Bármennyire is szeretnék több pontot adni neki, sajnos ez így, ebben a formában nem egy kiemelkedő, megjelenése után évekig emlegetett játék, csak egy összességében az átlagosnál számos tekintetben jobb, de nem kiugróan magas minőséget képviselő alkotás. Aki szereti a kalandjátékokat, semmi esetre sem hagyja ki, mert sok örömteli órától fosztja meg magát, ha így tesz, de adrenalininjekciót mindenki készítsen be maga mellé, aki belevág egy végigjátszásba, mert lehetnek olyan kritikus pillanatok, amikor szükség lehet rá.

Értékelés: 6/10

Platformok: PC

Tesztplatform: PC