1. oldal
Az ismert mondás szerint a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Példának okán az olasz–amerikai maffia megerősödésében is komoly szerepet játszott egy alapvetően helyesnek és igazságosnak gondolt lépés. Történt ugyanis, hogy miután 1891-ben a David Hennessy rendőrfőnök meggyilkolásával vádolt bűnözők közül tizenegyet meglincselt a vérre éhező tömeg, az Egyesült Államok kormánya huszonötezer dollárral támogatta a brutálisan meggyilkolt áldozatok családjait.
Mondani sem kell, hogy az érintettek ezután vagy maguktól, vagy pedig némi ráhatásra, de a kézhezkapástól számított huszonnégy órán belül odaadták a Fekete Kéznek ezt a mai árfolyamon számítva hatszázötvenezer dollárnak megfelelő összeget. Ez a tőke pedig bőségesen elég volt ahhoz, hogy a szervezet meg tudjon erősödni. Naphosszat lehetne sorolni az ehhez hasonló eseteket, amik igazolnák, hogy kellő körültekintés és alapos tervezés nélkül még a legjobb ötletnek is katasztrofális vége lesz.
A tétel játékiparbeli illusztrálására keresve sem találhatnánk jobb példát a Dungeon Crawlers HD-nál. A Drowning Monkey Games alkotásának koncepciója ugyanis kifejezetten szórakoztató: egy olyan taktikai szerepjátékról beszélünk, amiben a minden hájjal megkent kalandozókat a Szellemirtók négyesfogatáról mintázták. Egy ilyen alaphelyzetből pedig kis odafigyeléssel akár egy olyan programot is össze lehetett volna hozni, ami ha nem is sokkal, de valamivel szórakoztatóbb alternatíva egy gyomorlövésnél.
Első pillantásra a gyengécske grafikát leszámítva minden rendben lévőnek is tűnik. A készítők becsületére legyen mondva, a Peter Vankmanről mintázott nőbolond barbár, az Egon Spenglerre hajazó tudálékos varázsló, a Ray Stantz fizimiskájával bíró zabagép pap és a Winston Zeddemore-t kikarikírozó alkoholista törpe zsivány valóban vicces figurák. Tréfás egysorosaik, amikben természetesen egymást érik a popkultúrális utalások, gyakran fognak mosolyt csalni az arcunkra, és a komolytalan, egy átverésnek bizonyuló munka körül forgó sztori is teljesen rendben van. Díjat aligha kapna az írója, de elég izgalmas ahhoz, hogy érdekeljen minket, hogyan is végződik majd a négy inkompetens kalandozó kacagtató kálváriája.
Ennek ellenére mégis esélyes, hogy az első fejezet vége előtt örökre abbahagyjuk a játékot. A Dungeon Crawlers HD ugyanis alighanem a világ első olyan taktikainak szánt CRPG-je, amit sikerült olyan szinten lebutítani, hogy a háromszor hármas táblán játszott amőba egy Final Fantasy Tactics szintjén lévő, elmélyült elemzést és pengeéles logikát igénylő játék hozzá képest.
A kalandorok összesen fejenként hat, azaz hat darab képességgel rendelkeznek, amiben benne foglaltatik a védekezés lehetősége is. Ezeket sem kapják meg egyből, hanem természetesen csak a megfelelő tapasztalati szint elérésekor lesznek használhatóak. Ezért például olyan, kétségbeejtően hülye és abszurd helyzetek is előfordulnak, mint hogy a pap az első labirintus közepéig nem képes támadni, mert nincsen sebző varázslata, vagy hogy az utolsó előtti fejezet vége felé járva a harcosnak az alap támadásán kívül még egy hp-vesztést okozó manővere van.
2. oldal
Hogy a helyzet még vidámabb legyen, a képzettségek egyáltalán nincsenek kiegyensúlyozva és a támadások sebzési modellje alapvetően lehetetlenné teszi azt, hogy egy-két körrel előre próbáljunk tervezni. A szórás ugyanis valami iszonyatos. Egy kardcsapás példának okáért, sebezhet 3, de 22 pontot is, miközben egy goblinnak 25-ös életereje van. Tehát épp úgy meghalhat 2, mint extrém esetben 9 ütéstől.
Ezért a csaták semmi másról nem szólnak, mint hogy az íróasztalunk előtt imádkozva felajánlásokat teszünk Minden Randomgenerátorok Istenének, hogy ha megsegít minket, akkor nem leszünk hálátlanok. Aztán a nagyúr vagy meghallgatja a fohászunkat, vagy nem. Ez pedig alapjaiban ássa alá a program taktikai részét, mert nonszensz, hogy az egyes küzdelmek nem szólnak másról, mint hogy a pap gyógyít, a többiek pedig tízből kilencszer a már első szinttől kezdve bevethető alaptámadásukkal ritkítják az ellent.
A válogatott vidámságok sora azonban itt még távolról sem ér véget. RPG-ről lévén szó, minden hősnek vannak statisztikái is, amik elsősorban arra jók, hogy elolvassuk őket, másodsorban, hogy örüljünk ha nőnek, harmadsorban, hogy fogadásokat kössünk arra a cimboráinkkal, hogy legközelebb milyen mértékben nőnek majd, negyedsorban pedig van valami egészen minimális kihatásuk is a játékra. Az életerő fontos, a többi feledhető. Hogy teljes legyen az összkép, a tárgyrendszert is sikerült a végletekig elszúrni. Az árak és a jövedelmi viszonyok alapján a név nélküli fantasy királyság az egyetlen olyan hely, ahol a lakosság örömteli zokogással fogadná a milpengő vagy a zimbabwei dollár bevezetését, és a főszereplők alkotják az első, szociális alapú jövedelempótlásra jogosult zsoldosokból álló kalandozócsapatot.
A küzdelmek után kapott pénz ugyanis annyira kevés, hogy sokáig azt hittem, a banda egy váratlan csavarral feloszlik és a tagok szörnyek felszecskázása helyett a jóval lukratívabbnak tűnő üvegvisszaváltással vagy koldulással keresik majd a jövőben a kenyerüket. Ha javítani akarunk valamicskét ezen a siralmas helyzeten, akkor az extra küzdelmeket kínáló arena vagy challenge módban is próbára tehetjük magunkat, de látványos meggazdagodásra itt se számítsunk.
Az igazi csattanó azonban az, hogy a pénz úgy felesleges, ahogy van. Bőven elég, ha az igen szűken mért kincsesládákban található cuccokat használjuk, de még ez sem kötelező, mert az induláskor hőseinken lévő vértekkel és fegyverekkel is el fogunk boldogulni. Vagyis az extra csaták megvívásának az ég egy adta világon semmi értelme sincs azon kívül, hogy teljesítésükkel tökélyre fejleszthetjük a monotóniatűrésünket.
Összegezve a Dungeon Clawlers HD egy olyan szerepjáték, amiben a szintlépéseket követően semmiféle örömöt nem érzünk és még új fegyvereket, vérteket vagy egyéb tárgyakat sem tudunk benne venni. Ami igazából nem is baj, mert szükségünk sincs rájuk. Ráadásul a grafikát leszámítva jobbak még a nyolcvanas évek korai CRPG-kezdeményei is, mert még azok is több választási lehetőséget és izgalmasabb csatákat kínálnak ennél a játéknak álcázott tömegkatasztrófánál. Mindezek után nem különösebben meglepő, hogy egyszerűen nem találok egyetlen érvet sem a megvétele mellett. Hiába a tréfás történet, ha a harmadik-negyedik csata után hangos hortyogás közepette koppan majd a homlokunk íróasztalunk lapján. A Drowning Monkeys Games tagjainak helyében komolyan félném a Gózernek, az utazónak, valamint Vigonak, a Kárpátok ostorának és Moldávia bánatának haragját.
A teljesítményhez mérve rendkívül magas pontszám a poénoknak és a történetnek szól.
Értékelés: 3/10
Platformok: PC, iOS, Android
Tesztplatform: PC
