I. oldal

Talán nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a mai videójátékok többsége jóval kisebb kihívást nyújt a felhasználók számára, mint a 10-20 évvel ezelőtti programok. Míg annak idején sokszor minden pálya teljesítéséért, minden ellenfél leöléséért vért kellett izzadni, addig ma, az újratöltődő életerő, a fedezékrendszer és a percenkénti automatikus mentések korában csak nagyritkán állítanak minket komoly akadály elé a játékok. Persze érthető lépés ez a fejlesztők részéről, hiszen ezáltal emészthetőbbé, kezelhetőbbé váltak a programok a nem vérprofi játékosok számára is. Kivételt ez alól talán csak a japán szerepjátékokat készítő stúdiók jelentenek, akiknek programjaival bizony igencsak meg kell szenvedni. Ezen fejlesztők közé tartozik a tokiói székhelyű From Software is, akik legújabb címükkel, a PS3 exkluzív Demon’s Souls-szal az év egyik legnagyobb meglepetését okozták.

JRPG is, meg nem is

Ha japán RPG-ről beszélünk, akkor valószínűleg a Final Fantasy fog elsőként az eszünkbe jutni, tájékozottabbaknak esetleg beugorhat a Dragon Quest sorozat, vagy az elmúlt időszakban megjelent Lost Odyssey. A Demon’s Souls, bár szintén Japánban látta meg a napvilágot, játékmenete alapján csak félig-meddig sorolható be a JRPG stílusba. Hasonlóképpen az említett címekhez, ebben is nagy hangsúlyt kap a harc, a párbeszédes-beszélgetős részek pedig alaposan a háttérbe szorulnak, illetve a karakterfejlesztés is egyszerűbb. Amiben viszont nem a jól bevált sablont követi a From Software, az harcrendszer, a csapatmenedzselés, illetve a történetmesélés, ezeknél a játék közelebb áll a nyugati stílushoz, hiszen nincsenek körökre osztott csaták vagy véletlenszerű harcok.

Ami a sztorit illet, a Demon’s Souls esetében nem játszik olyan központi szerepet, mint mondjuk egy Final Fantasy-ban, amiben létfontosságú a fordulatos, érzelemdús történet. Amint a játék elején megtudjuk, Boletaria világában az emberek felébresztették az ősi gonoszt, mely egy sűrű ködöt bocsátott a birodalomra, démonokból álló seregét pedig a világra szabadította. A szörnyek megfosztották lelküktől a halandókat, akik így eszüket vesztve egymás torkának ugrottak, teljes káoszba taszítva az országot. Amint a mesélőtől megtudjuk, sok hős próbálta megszabadítani a világot a gonosztól, ám sorra elbuktak, így most rajtunk a sor, hogy rendet vágjunk az ellenség soraiban. Tény, hogy kissé sablonos a történet, ám a komor hangulat megalapozásához tökéletesen megfelel. Azt már jobban sajnáltam, hogy a játékban előre haladva nem bontakozik ki egy olyan lebilincselő sztori, mint amit személy szerint elvárnék egy RPG-től. Meglehetősen kevés NPC-vel fogunk találkozni kalandjaink során, és tőlük sem futja két-három mondatnál többre, de legalább megtudunk néhány érdekes dolgot Boletaria történetéről, a királyról, és a démonokkal vívott háborúról.

 

II. oldal

A körítés után lássuk milyen is a játék valójában. Szerepjátékról lévén szó, természetesen elsőként a karaktergeneráláson kell túlesnünk, ami nem túl összetett, elvégre nem egy keményvonalas PC-s RPG-ről van szó. Ha beállítottuk magunknak hősünk nemét és nevét, ki kell választanunk a kívánt kasztot, melyekből összesen tíz különböző típus található a játékban. Nagy meglepetést nem fognak okozni, hiszen már ezerszer láthattuk őket más játékokban. Amit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a kaszt kiválasztása csak statisztikáink kezdőértékét befolyásolja, de a használható fegyverek, páncélok nincsenek csak egy adott típusra korlátozva. Egy mágussal is használhatunk nehézvértet, ha elég magasra tornázzuk a játék során az erő és ügyesség pontjait, az már más kérdés, hogy értelme nem sok lenne egy ilyen lépésnek. Ha kiválasztottuk a kasztot, akkor nincs más hátra, mint emberünk arcának kialakítása. Az Oblivionhoz hasonlóan a legapróbb részleteket is beállíthatjuk hősünkön, így ha valaki szeret ilyen dolgokkal pepecselni, jó ideig ellesz vele.

Vér, izzadság, győzelem

Újszülött hősünk első útja rögtön egy felforgatott kastélyba vezet, ahol megtanítják nekünk a játék harcrendszerének alapjait. Az egészre az egyszerű, de nagyszerű kifejezés a legjobb jelző, hiszen nem kell bonyolult kombókat megtanulnunk, elvégre csak kétfajta támadás (erős, gyenge) áll rendelkezésünkre. Viszont emellett lehetőségünk van blokkolni az ellenfél támadásait, eltáncolhatunk a csapások elől, illetve ha jól tudunk időzíteni, egy védést követően kritikus sebzést okozó ellentámadást is indíthatunk. A rendszer tehát nincs túlbonyolítva, ám ez nem jelenti azt, hogy könnyűek lennének a harcok. Sőt, az egész játék alatt a „könnyű” lesz az legutolsó szó, ami eszünkbe fog jutni. Az ellenfelek – akik között találni fogunk megőrült katonákat és szörnyeket egyaránt – mind egyedi harcmodorral rendelkeznek, jól kihasználják támadási módjaikat és ügyesen védekeznek. Ki kell ismernünk a taktikájukat, és ahhoz kell igazítanunk a stílusunkat, különben gyorsan a fűbe harapunk. Aki türelmetlen, és csak össze-vissza szokott csapkodni az ilyen játékokban, az inkább keressen másik programot, mert hamar fel fogja idegesíteni magát. De még ha nagyon ügyesek vagyunk is, előbb-utóbb utoléri karakterünket a végzet. Sőt, nagyon-nagyon sokszor fog meghalni hősünk, ami néha bizony frusztráló tud lenni. Főleg annak fényében, hogy a játékban nincsenek mentési pontok, így ha elpatkolunk, minden alkalommal az adott pálya elejéről indulunk, még akkor is, ha az adott szakasz legvégén győztek le minket. Ráadásul minden ellenfél újratermelődik, így téve teljessé az „élményt”. A legjobb dolog azonban még hátra van, mivel minél többször halunk meg, annál erősebbek lesznek a démonok. Természetesen az éremnek van másik oldala is, hiszen ha folyamatosan győzelmeket aratunk, akkor lassan gyengülni kezdenek az ellenfelek.

III. oldal

Néhányan talán már most legyintenek, hogy ilyen szivatós dolgot nem próbálnak ki, pedig épp ezek az ötletek teszik nagyszerűvé a játékot. Nem, nem őrültem meg, és nem vagyok mazochista sem, akármennyire is úgy tűnik. Ha végiggondoljuk, hogy miért győznek le minket, akkor rá fogunk jönni, hogy mindig csak magunkat hibáztathatjuk a vereség miatt. A gép sosem csal, nincsenek a semmiből megjelenő, legyőzhetetlen ellenfelek, a játék sosem állít minket lehetetlen helyzet elé. Csak rá kell jönni, az ellenfelek gyenge pontjára, ki kell dolgozni a megfelelő taktikát. Gyakori eset, hogy egy legyőzhetetlennek hitt ellenfélen egy-két óra játék múlva már úgy fogunk átmenni, mint forró kés a vajon. Mindössze meg kell találni a gyenge pontjukat. De könnyelműsködni még ekkor sem szabad, mert keményen megbüntet a játék. Nem egyszer fordult elő, hogy amikor már azt hittem rutinból le tudom győzni a démonokat, jött egy egyszerű „közkatona” és miszlikbe aprított. Ám épp a nehézség az, ami miatt nagy megelégedettséget fog okozni minden apró győzelem. Az ellenfelek csúcsát ebben a játékban is a főellenségek jelentik, melyekkel a pályák végén fogunk összefutni. Itt aztán végképp fel kell kötnünk a gatyánkat, mert pillanatok alatt felapríthatnak. Egyedül sokszor nem is tudjuk majd legyőzni őket, hanem társakat kell magunk mellé vennünk. Azt is tartsuk szem előtt, hogy milyen felszereléssel vágunk neki a csatáknak, mivel nem mindegy mit mivel ütünk. Nagyon sokféle fegyverrel, páncéllal és pajzzsal fogunk találkozni a játék során, melyek statisztikáira alaposan oda kell figyelni. Nem érdemes szúrófegyverrel csiklandozni egy kőből álló lényt, annak bizony egy méretes buzogány dukál. Hasonlóképpen ne támadjunk rá egy villámgyorsan mozgó bérgyilkosra félmázsás harci fejszénkkel, inkább válasszunk egy gyorsan forgatható rövidkardot.

Van élet a halál után

Amint már mondtam, akármilyen jók vagyunk a játékban, időnként mi húzzuk majd a rövidebbet egy csatában, viszont ez még nem jelent automatikusan Game Overt. Éppen ellenkezőleg, ilyenkor a lelkünk átkerül a Nexusba. Lélekformában is képesek vagyunk harcolni, varázsolni, csak ebben az esetben a maximális életerőnk körülbelül a kétharmadára csökken. Ha fel akarunk támadni, akkor vagy befejezzük szellem alakban a pályát, vagy használunk egyet a nagyritkán birtokunkba jutó speciális kövekből (a feltámadás további módjairól később ejtünk szót). A Nexus egyfajta templom, menedék, ahova a legyőzött harcosok kerülnek. Itt fogunk összefutni a legtöbb NPC-vel is, akik közül a kovács és egy vak leányzó lesz a „legjobb barátunk”. Előbbi szerepe gondolom magától értetődő, ha új fegyver kell, vagy meg kell javítani valamit, ő a mi emberünk. A vak lány már egy fokkal érdekesebb személy. A Demon’s Souls-ban nincsenek képességek, amiket fejleszthetünk, hanem a tulajdonságpontjainkat kell egyre magasabbra tornáznunk, és ezt csak nála tehetjük meg. Minden pont számít, hiszen számos jellemzőnket befolyásolja, így jól fontoljuk meg, hogy mire gyúrunk rá. Akár felszerelésünk beszerzéséről, akár a karakterfejlesztésről van szó, mindenképpen szükségünk lesz lelkekre. Ebben a világban ez a pénz, melyet az ellenfelek leölése után kapunk. Figyeljünk arra, hogy ha megölnek minket, akkor elveszítjük a nálunk lévő lelkeket, viszont ha visszamegyünk halálunk helyszínére, akkor felvehetjük őket a földről. Csak le ne vágjanak minket, amíg odaérünk. A Nexus egyfajta központként is szolgál Boletaria világában, mivel innen tudunk elteleportálni a játék öt fő helyszínére. Minden terület három-négy pályára oszlik, összesen pedig 16 hely szerepel a játékban, ami elsőre talán kevésnek tűnik, de higgyétek el, első alkalommal 60 óra alatt nem fogjátok megúszni végigjátszást, ami persze részben a játék nehézségének is köszönhető.

IV. oldal

Egyedül nem megy

Ami igazán kiemeli a játékot a többi akció-RPG közül, az a Demon’s Souls többjátékos módja. Úgy tűnik vannak még fejlesztők, akiknek nem kell a szomszédba mennie egy jó ötletért. Az első meglepetés akkor ér majd minket, amikor az egyjátékos módot elindítva többször össze fogunk futni szellemekkel, akik bár semmilyen hatással nincsenek a világunkra, de látjuk, hogy mit csinálnak. Ők bizony emberi játékosok, akikkel épp egy szerveren játszunk. Mindenki képes a földre vörös színű feliratokat elhelyezni, amit minden játékos lát. Ezzel üzenhetünk egymásnak, figyelmeztethetünk másokat a veszélyre, vagy épp félre is vezethetjük a többi játékost. A másik dolog, ami fel fog tűnni, hogy sok helyen vérfoltokat találunk majd a földön, melyekre rákattintva egy másik játékos halála előtti utolsó másodperceket tekinthetjük meg. Ha látjuk, hogy valaki pillanatok alatt a földre rogyott, akkor figyeljünk oda, mert azon a részen a mi világunkban is valami erős ellenfél, netán csapda lesz.

A lényeg azonban még csak ezután jön. Ha élő alakban vagyunk, akkor láthatunk kék színű feliratokat is, amik segítségével megidézhetünk más játékosokat, hogy segítsenek minket. Összesen két társat hívhatunk meg, akik nélkül gyakran csak kínkeservesen lehet megcsinálni egy-egy pályát. A dolog persze fordítva is működik. Ha lélek alakban vagyunk (és csak ekkor), letehetünk a pályára egy jelet, aminek segítségével meghívhatnak minket, hogy együtt győzzük le az ellenséget. Ha ez sikerül, akkor feltámadunk a saját világunkban, ráadásul egy halom lelket is kapunk jutalmul. Akit esetleg az erő sötét oldala vonz, az egy speciális kő segítségével képes Fekete Fantommá válni, ilyenkor is megjelenünk egy másik játékos világában, ám most az ellenség oldalán. Ha megtaláljuk a pályán lévő játékost, és legyőzzük, akkor szintén feltámadunk. Na persze őket nem egyszerű eltenni láb alól, szóval alaposan készüljünk fel. Ez a kooperatív mód a játék legélvezetesebb része, sokszor azért nem haladtam előre a saját játékomban, mert folyamatosan mások oldalán harcoltam az ő világukban. Az egész rendszernek mindössze két kisebb hibája van. Néhány esetben előfordult, hogy hiába láttam más játékos jelét, több próbálkozás után sem tudtam meghívni őket. Ilyenkor érdemes újraindítani a játékot, hogy megjavuljon a szerverrel való kapcsolat. Ami már jobban zavart, hogy nem lehet meghívni a barátlistánkon szereplő embereket, mivel a program véletlenszerűen osztja szét az embereket a szervereken. Igaz, egy kis ügyeskedéssel azért össze lehet hozni egy közös partit.

 

V. oldal

Démoni világ

Amint megpillantjuk az első pályát, látni fogjuk, hogy Bolateria igazi háború sújtotta világ. A helyszínekről lerí, hogy itt kemény csatát vívtak az emberek és a démonok, romokat és elesett katonákat találunk mindenfelé. Bár nem a Demon’s Souls a legszebb idei játék, azt hiszem a képekből is látszik, hogy nem kell szégyenkeznie. Legjobban a részletgazdag helyszínek, illetve a nagyszerűen kidolgozott főellenségek néztek ki. Nem akarom lelőni a poént, de néhány boss-nál az ember csak tátja a száját, mert annyira jól készítették el őket. Van, amelyiknek már a puszta mérete egyértelművé teszi, hogy itt csak társakkal van esélye az embernek. A Havok fizikai motornak köszönhetően pedig szinte minden tárgyat darabokra törhetünk, karakterünk és a többi lény pedig életszerűen mozog és esik össze. Egy helyen azért megbukott a Havok: ha átfutunk egy halott testen, az sokszor rongybaba módjára a lábunk köré csavarodik, mintha nem lenne súlya. Elég idétlenül néznek ki a mindenfelé csapkodó testrészek.

Az audió rész nagyon sokat hozzátesz a hangulathoz, köszönhetően annak, hogy minden hangeffekt kiváló minőségű. Az ütések, a vágások, a páncél csörgése, minden valódinak hat, az ember szinte érzi, ahogy a kard átvágja a páncélt és sebesülést okoz. Ami elsőre furcsa volt, hogy a főellenfeleket és a Nexus-t leszámítva, a játékban sehol sincs zene. De pár óra játék után már örültem az egésznek, hiszen rengeteget hozzátesz a nyomasztó atmoszférához, hogy csak a környezetünk hangját halljuk. Néhány helyszínen szinte horrorjátéknak tűnik a Demon’s Souls, például amikor végigsétálunk egy sötét, kihalt folyosón, és lépteink koppanásán kívül nem hallunk mást, csak egy démonlovag páncéljának csörömpölését, aki bármelyik sarok mögül ránk vetheti magát.

 

A játék egyik nagyon hangulatos trailere

 

Nem vitás, hogy aki egy remek szerepjátékot szeretne játszani a PS3-on, annak kötelező vétel ez a program, feltéve, ha nem veti meg az akcióelemeket. Nem igazán volt eleresztve RPG-kkel a konzol az elmúlt években, így a Demon’s Souls a platform egyik legjobb címének tekinthető ebben a stílusban. Ne tántorítson el senkit a nehézsége, akárhányszor is haltok meg az első órákban, amint ráéreztek a harc menetére, nem tudjátok majd letenni a játékot. Az újszerű multival megbolondított egyjátékos módnak köszönhetően pedig nagyon hosszú időre leköt majd titeket a program.